Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

-Rendben, akkor mindent megcsináltam? Villany lekapcsolva, pénz megszámolva, italok eltéve, hátsó kapu becsukva, raktár bezárva, kamera beállítva. Van még valami? –gondolkodtam hangosan hajnali kettő után, mikor végre az utolsó ember is elhagyta a bárt. Csütörtök van, jön a hétvége, kifejezetten érzékeltem. Nem is az időpontból adódóan, hiszen általában ilyenkor szoktam zárni, hanem a folyamatos munka miatt.

-A pulóveredet bent hagytad a pulton. Vegyed felfelé, mert megfázol. Komolyan, egy ilyen vénembernek kell figyelni az egészségedre?

Megforgattam a szemeimet, már amennyire a fáradtság még engedte, de azért automatikusan visszasétáltam a pulthoz, hogy magamra kapjam a kötött darabot. George már rég készen állt az indulásra, de magamhoz hűen most is rettentő sokáig néztem szét a bárban, hogy mindent rendben hagytam-e, így már inkább leült a férfi is a várakozás közben.

Mint mindig, szerencsére most is itt maradt velem zárásig, és szóval tartott a férfi, noha nem igazán sikerült az utóbbi egy órában éberen figyelni rá. Mióta megvan az autóm, minden alkalommal én viszem haza, mert sokkal jobb a lelkemnek a tudat, hogy épségben hazaért, függetlenül attól, hogy George-ról van szó, aki túlságosan összetett és karakán férfi ahhoz, hogy aggódni kellene érte.

Az ünnep alatt nem igazán volt időm dolgozni, illetve a hangulatom sem volt a legrózsásabb, úgyhogy most a héten szinte minden este itt voltam, hogy bepótoljam a kihagyott időt. Bármennyire fárasztó már ilyenkor fent lenni, egyenesen hiányzott, hogy újra itt legyek. Hiányzott a környezet, a hangzavar, ami a hajnalhoz közeledve egyre békésebb állapotba áll át, és nyilván nagy szükségem volt George jelenlétére, szavaira, főleg úgy, hogy a férfi is legalább annyira igényelte a társaságomat, mint én az övét. Nincs mit tenni, összenőttünk.

-Nem kellene hazavinned. – minden egyes alkalommal elmondja ezt, valahányszor beszáll az autóba. Aminek pedig nyilván semmi értelme, hiszen így is, úgy is hazavinném. –Rossz rád nézni, akkora karikák vannak a szemed alatt, kicsilány. Kórosan elüt a normál szinttől. –igazán köszönöm. –Inkább mennél egyenesen haza, mint, hogy egy ilyen vént furikáznál.

-Mi van veled? –nevettem fel vidáman, amitől egy kicsit felfrissültem. –Ma már többször jöttél nekem ezzel a vén témával. Valaki leöregezett? –erre tudtam csupán gondolni, mivel túlságosan büszke férfi volt ahhoz, hogy bármikor is leöregezze magát önszántából, csak úgy légből kapottan.

George örök fiatal, és ha ezt valaki nem tudná, ő tesz arról, hogy mindenkinek a tudtára adja.

-Nem jó a vérnyomásom. –sóhajtott fel, mint aki minimum legalább élete legnagyobb fájdalmát meséli el. –Karácsony után bementem a kórházba. Ahhoz képest, hogy már jó pár éve nyugdíjas vagyok, még a mai napig tudják, hogy ott dolgoztam. Na, mondjuk ez a minimum. –újabb szemforgatással díjaztam a magába vetett önbizalmát. Mondjuk, annyi okosságot mondott már nekem az egészséggel és különböző betegségekkel kapcsolatban, hogy maximálisan elhiszem, hogy remek orvos volt. –Fájt a fejem napokon keresztül, és irreálisan pocsék számokat kaptam, valahányszor megmértem a vérnyomásomat.

-És mit mondtak bent? –faggattam a férfit, mert bár annyira nem féltem, de érdekelt, hogy nincs-e egyéb baja.

-Ugyanazt, amire gondoltam. Vénember vagyok, szarakodik már a szervezetem, fogadjam el és ne vergődjek ezen, mert még nem fogok ennyitől elpatkolni.

-Biztos vagyok benne, hogy ezt nem így mondák. –óvatos mosollyal fordultam a férfi felé, aki csak dünnyögni kezdett.

-Jó, ha ennyire pontosan akarod tudni, akkor azt mondták, hogy az én koromban ez már természetes és, hogy ne bosszantsam fel magam ezen, mert pár gyógyszerrel karban lehet tartani a helyzetet.