Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET 1

Csocsi, kedves Olvasók! 🤍

Kettő részre szedtem a fejezetet, mert a fejemben az elképzelt ötlet túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy egybe tömörítsem a részt, így az első felvonás most meg is érkezett!
Helyesírási hibák előfordulhatnak, drámai monológ a végén, addig is jó olvasást!

   ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆

Karácsony előtt járunk pár nappal, én pedig a káosz kavalkádjában azzal vagyok elfoglalva, hogy mérlegelni kezdjem az elmúlt időszak mérföldköveit. Karácsonyi ajándékok: beszerezve, egyedül Nicholas ajándékával vagyok hatalmas problémában. Egyetemi napok: drámaian gyorsan telnek, utolsó hetet tapostuk az évben. Baráti társaságom: rendben van. Brandon-nal minden rendben végre közöttünk. Három hónapja ismerem Nicholas-t, kettő hónapja pedig egy párt alkotunk. Az életem zajlik a maga kis tempójában, de hogyan is jutottam el erre a szintre cirka egy hét alatt?

Nos, az elég drámai eset.

Főleg ha azt nézzük, hogy hogyan indult a hetem, az az emlékezetes hétfői nap.

Nem válaszoltam vasárnap egy üzenetre sem. Konkrétan mintha megszűntem volna létezni, úgy ignoráltam minden embert az életemben, aki esetleg beszélni akart velem, vagy érdekelte a hol és hogylétem.

Szombaton Mark szemei előtt omlottam teljesen össze, mikor már nem bírtam tovább, és elhullajtottam az első könnycseppeket. Amiket nyilvánvalóan követett a többi, de azokat még szerencsére volt elég tartásom ahhoz, hogy otthon ejtsem el. Mivel alapvetően nagyon szorongó és túlgondoló személyiség vagyok, ezért szerintem senki sem lepődik meg azon, hogy ezután kijött belőlem minden étel, amit aznap fogyasztottam.
Szörnyen voltam ezután, illetve eléggé össze voltam törve ahhoz, így ezek után -szerintem várható volt- lemondtam a találkozót Nicholas-szal arra hivatkozva, hogy túlságosan jól sikerült az ebéd, és tovább maradtunk a megbeszélteknél.

Milyen ironikus ez...

Mark-kal természetesen megbeszéltük, hogy erről a találkozónkról nem fogunk beszélni a férfinek, mert ezt a teljes történetet Nicholas-szal kellene megbeszélnem, hiszen alapból Mark szerint ez egy olyan téma, ami a kapcsolatunkban nem kellene, hogy ilyen mértékű gondot okozzon. Bár ezzel nem igazán értettem egyet, mert az, hogy a hátam mögött szorgoskodik a nő, kicsit sem bíztató, de el kellett fogadnom, hogy Nicholas-nak kell majd megnyílnia előttem.
Így hát, miután átgondoltam a férfi szavait, igazat kellett adnom Mark-nak, mégis, mikor szombat este vagy vasárnap reggel és a délelõtt folyamán több alkalommal is keresett Nicholas, látszólag a lehető legkönnyebben tekintettem el a keresései felett.
Viszont tényleg senkinek nem reagáltam a keresésére.

Vasárnap dolgozni sem mentem, és bár ezen a döntésen sokat vaciláltam, végül arra jutottam, hogy igenis szükségem van az egyedüllétre arra a napra. Mert ugye egyetemre mennem kell hétfőn, ami viszont egyet jelentett azzal, hogy Nicholas szemébe kell néznem, és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék. Úgy tenni, mintha nem lennék teljesen összeomolva ezektől a rémisztő tényektől.

Talán ez volt a legnagyobb baj; nem biztos, hogy annyira rossz volt a helyzet, mint ahogyan én hittem, de mivel nem hallottam még a teljes igazságot a férfitől, így a legrosszabbra készültem. És kész õrültté tett a tény, hogy mennyire gyengévé tesz a bizonytalanság.

Napközben többször keresett, de kitartóan nem válaszoltam semmire sem. Egy pici részem félt, hogy megunja ezt a gyerekes viselkedést és úgy dönt, hogy nincs erre szüksége, vagy fogja magát, és eljön a lakásomig, de a sokkal dominánsabb gondolataim tudták, hogy eléggé felnőtt már ahhoz a férfi, hogy nem fog zaklatni, ha látszólag nem akarok vele beszélni.
Pedig teremtőm, rettentően szerettem volna mindent megbeszélni vele és látni őt.