Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az első gondolatom ébredés után a következő volt: ó, édes istenem, ugye csak álmodtam?
Mert ez a sok minden csak álom lehetett, nemde?

Eszméletlen lassan próbáltam belépni a valóságba, ám ez nehezen ment, tekintve, hogy perceken át csak pislogtam, mivel nem volt erőm még csak arra sem, hogy képes legyek kinyitni és nyitva tartani a szemeimet. Mint akinek ragasztót folyattak a szemébe, minden nyitva tartott pillantás fájdalmasan és irritálóan hatottak a szemeimre, így pár perc próbálkozás után már kezdtem volna feladni az erőt, hogy felébredjek, így csak belesimultam újra abba a végtelenül puha takaróba, ami körülölelt.

Mélyen beszippantottam az anyagból áradó kellemes illatot, de a cselekvést pillanatokon belül a sokk követett, mikor tudatosult bennem, hogy ez minden kétséget kizáróan nem az enyém.
A következő pillanatban pedig mikor eljutott az agyamig, hogy az ágy keménysége sem stimmel, felszakítottam azt a láthatatlan valamit, ami már egy ideje csücsült a szemeimen, és tágra nyílt tekintettel néztem rá az ismeretlen takaróra és a mellettem lévő üresen hagyott és gondosan összehajtott takaróra és párnára.

Mikor le akartam lökni magamról a takarót, egy ijedt mozdulat után vissza is rántottam magamra az említett darabot, ugyanis rájöttem -na meg láttam is-, hogy csupán egy melltartó és alsónemű van rajtam, ami nem sok teret adott jelenleg az ember fantáziájának, tekintve, hogy szerencsés módon elég jól választottam tegnap magamnak a kombinációt.
Magam elé emeltem a fehér puhaságot, és ezzel a lendülettel fel is ültem az ágyon, és úgy kezdtem el szemlélődni a napsütéssel teli szobában. A nap fénye még az elegáns ezüst függönyön is bőven besütött, és a tél ellenére különös melegséget árasztott magából.

Elegáns bútor szembe velem, szekrény, és túlságosan is rendezett íróasztal...

És abban a pillanatban minden egyszerre zuhant a tudatomra.

A francba, mit tettem?

-Ó, basszus, ezt nem hiszem el.

Legalább egy percig ültem ott csendben, maga elé meredve, miközben fejben visszatértem a tegnaphoz, és mint a dokumentumok egy gépen, folyamatosan töltődtek be az agyamba az információk a tegnapról. Illetve nos, a máról is.
Egy drasztikus nyögés után visszadőltem a párnákra, de sajnos a következő fordulás után elkapott a fájdalmak legnagyobb ereje, ami úgy hasított bele a fejembe, mintha ki akarna ütni onnan mindent. Aztán jött az a minden kétséget kizáró hányinger, amiről tudtam, hogy túl szerencsétlen vagyok ahhoz, hogy kijöjjön belőlem.

Ha van rosszabb annál, mint felkelni úgy, hogy igazából fent lenni sem jó, de aludni sem vagy képes, akkor bele sem merek gondolni abba. Ráadásul tegyük hozzá, hogy ezelőtt a szenvedéses állapot előtt még pár órával te magad voltál a szórakozás szimbóluma, a táncparkett ördöge... Most pedig csak egyszerűen szenvedsz, mert fáj a fejed, hányingered van, és fáradt vagy, feküdnél, de akkor csak még rosszabbul vagy, ami miatt inkább ülve maradsz. De az ülés sem jó opció, mert ha meg ülsz, akkor imbolyogsz, lekönyökölsz valamire, de akkor meg csak forog a világ, ha pedig bátorkodsz megemelni a fejed, akkor egy bomba robban a fejedben.

Valahogy ilyen silányan éreztem magam ébredés után, így egy kis idő után, mikor már hittem abban, hogy kiadom magamból a felesleges dolgokat felültem újra, de nem történt semmi.

Időközben a hajamat is laza kontyba kötöttem a nyakamnál, mert bosszantóan lógott a szemembe, majd mikor végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megmerjem fordítani a fejemet, megláttam egy pohár vizet az éjjeliszekrényen, mellette egy minden bizonnyal fájdalomcsillapítóval. Eszembe jutott a hajnal, mikor Nicholas vizet hozott nekünk, én pedig szó nélkül megittam a flakon tartalmát, így egy elég gyenge és szánalmas mosollyal bár, ezt is magamhoz emeltem, aztán az életmentő kis bogyót is a számhoz emelve elfogyasztottam a szükséges kombót, amire jelenleg nagyon szükségem volt.