Édenkert | ÉK-sorozat I.

HARMADIK FEJEZET

Eddigi kicsivel több, mint huszonegy életévem alatt rengeteg buliban, bálban jártam már, illetve a bárban eltöltött éveim alatt is igazán volt időm megtanulni, hogy a legfontosabb, amivel rendelkeznie kell egy nőnek egy-egy alkalmon, az az összeszedett külső.

Bárhova is mész, legyen az egy jótékonysági bál vagy egy házibuli, fontos, hogy sose legyen annyira zilált a jellemed és a kinézeted, hogy összezsugorodj más emberek szemében, és lehetőséget adj másoknak arra, hogy sértő és gúnyos szavakkal beszéljenek rólad. Illetve a legfontosabb; kevésnek érezd magad, még a saját belsődnek. Elvégre a hatalmas kicsapongások után, mikor sok ismerős arc előtt művelsz botrányos dolgokat, másnap, vagy akár pár órával később is elkap a szégyenérzet tetőfoka, és ennél kevés kellemetlenebb érzés létezik a világon.
Nincs rosszabb, mint szégyenkezni a tetteiden.

Így hát most, mikor a tükröm előtt állva végigtekintettem az öltözékemen, büszkén állapítottam meg, hogy ilyen kinézettel akaratom ellenére is képes lehetek határozottságot tükrözni, még ha elég régóta űzőm a határozottság és a higgadtság játékát. Mondanám, hogy az egész már rutin, de gyakran tekintek erre a megfontolt tekintetre egy álcaként, még ha tényleg jobban szeretek olyan ember lenni, mint amilyen vagyok.

Bordó, szűk ruhám, ami már inkább hasonlít a feketéhez, tüzességet sugárzott, hozzá a fekete magas szandálom pedig teljes mértékben nőiessé tett. Azt hiszem, mindig is értettem ahhoz, hogy hogyan jelenjek meg elegánsan, anélkül, hogy vastag kosztümökbe kelljen járkálnom. 

Ennyit örököltem anyától. Illetve a sötétbarna szemeit. Ennyit összesen.

Természetesen most is az utolsó pillanatban készültem el, végtelenül meglepõ módon, ugyanis pont mikor a táskámba dobáltam be azokat a dolgokat, amiket úgy éreztem, hogy szükséges, hogy nálam legyenek, hangosan kezdett el szólni a csengőhangom, majd mikor megláttam, hogy Brandon hív, gyorsan felvettem és sietõsen kijelentettem, hogy fél percen belül lent vagyok a kapunál. 

Mondhatnám, hogy jól esett volna még egyszer átnéznem mindent, de attól féltem, hogy kedves barátaim azt is megéreznék, ha felesleges levegővételeket vennék a lakásomban ahelyett, hogy elindulnék le a lépcsőn, így elvetettem az ötletet, bármennyire is zavart ez engem.

És bár tényleg nem húztam tovább az idõt, még egyszer végignéztem magamon, magamhoz kaptam a táskámat, és elindultam az éjszakába, amire nagyon nem is igazán készültem. Gyorsan még felkaptam fekete blézerem, mindössze ennyit vittem magammal, hiszen bent úgyis meleg lesz, emellett a ruha mellett meg bűn lenne bármi mást is viselni, de azért ha este jövünk haza biztosan jól fog jönni.

Bár úgysem leszek hidegen, mert az, hogy megfázzak, és napokat szenvedjek, nem szerepel abban a listában, amiben azok vannak, amikre a hónapban vágyok.. Csak annyit leszek én kint, míg be meg kimegyek majd. Csupán annyit, semennyivel sem többet.

Na igen, túl szép lett volna, ha ez összejött volna.

-Na jó, ha nem a legjobb barátnõm lennél, a féltékenység miatt, ami amúgy nagyon is bennem van durván most is, egy utolsó ribinek hívnálak. -mindenféle köszönés nélkül fogadott Jessica, mikor leértem hozzájuk. -Rohadt jól nézel ki, atya ég.

-Te is eszméletlen csodás vagy, Jess. -és tényleg, őszintén is gondoltam, amit mondtam. Ő egy túlságosan is mély kivágású, és rövid fehér ingben volt, ami csupán a köldökéig ért és egy bővebb szabású bőrszoknyában. ami a térde alá ért, illetve egy fehér magassarkúban. A szoknyát egyébként még együtt vettük és teljesen odáig vagyok, amiért ilyen jól párosította öltözékét, hogy egy kevésbé elegáns szoknyából ilyen remek kinézetet varázsolt csupán egy inggel. -Imádom ezt a szoknyát. Káprázatos vagy.