Édenkert | ÉK-sorozat I.

HARMINCADIK FEJEZET

-Még mindig tartod magad ahhoz, hogy ne találkozzunk? –mosolyogva köszöntem bele a telefonba, csak úgy, mint az elmúlt napokban sokadjára, rendszerint ugyanazzal a mondattal kezdve.

-Határozottan. –vigyorogva forgattam meg a szemeimet Nicholas egyenes válaszán, és már éppen piszkálni akartam, hogy eléggé idegesítő, hogy még az indulás napján is ilyen kegyetlen, nem jutottam szóhoz. –Ha már két hétig tartottuk magunkat a megállapodáshoz, nem hiszem, hogy ez a pár jelentéktelen óra olyan sokat számítana.

-Nem is tartottuk végig magunkat. –húztam tovább az agyát, amikor pedig reszelős köhögését hallottam, felnevettem.

Ironikus módon ismét egymásba botlottunk a városban körülbelül egy hete. Természetesen furcsa lett volna, ha levegőnek nézzük egymást, hiszen a kialakult helyzet ellenére mi egy pár vagyunk, így a vége ennek az egésznek az lett, hogy beültünk kávézni a lakásom közelében, aztán végtére is nálam töltötte az estét Nicholas. Ugyan a szituáció megkövetelte volna, hogy komolyabban beszélgessünk erről a két héten át tartó kínzásról, vagy, hogy lezárjuk végre ezt az egészet, de túlságosan impulzívak voltunk, így abból az estéből minden lett, csak mély beszélgetés nem.

Na, nem mintha annyira panaszkodni szeretnék. Túlságosan hiányzott egy hét alatt a férfi közelsége, egyenesen megőrjített a tudat, hogy még kulcsunk is van egymás lakásához, tudjuk, hogy otthon van a másik, mégsem mehetünk fel egymáshoz. Ahogyan az is zavart, hogy ezzel párhuzamban mindketten lehiggadtunk, logikusan kezdtük látni a dolgainkat, és olyan frappáns és humoros beszélgetéseink voltak, mint talán még soha. Ennek ellenére mégsem tudtunk remekelni élőben.

Tudtam, hogy el fog jönni az idő a mélyebb beszélgetésre. Tisztában voltam azzal, hogy elkerülhetetlen, hogy leüljünk megvitatni. hogy akkor este ott mi történt, ahogyan azt is tudtam, hogy bármennyire is fájt az az este, nem annak az emléke fog a fejemben járni a további életünkben. Ahogyan abban is hittem, hogy az én vágyaim is egyenesbe kerülnek majd.

-Mert ismételten összetalálkoztunk. Erről viszont nem tehetünk, ez egyáltalán nem direkt módon alakult így. -persze, Nicholas, beszéld be magadnak, hogy az egész délután, majd az azt követő este teljesen véletlen volt.

-Ugyan már. –szóltam rá. –Ha annyira profik lettünk volna, akkor az estét nem az ágyamban végezzük ruha nélkül.

-Elkerülhetetlen volt. –vallotta be ő is a nyilvánvalót, és nyugodt hangjától kirázott a hideg. –Hétre ott vagyok érted. Mit csinálsz még ma?

-Felszedem Jess-t, kikísérjük George-ot a repülőtérre, aztán szerintem anyához megyünk délutánra. Nate is oda jön, szóval legalább mindenki egy helyen lesz.

Hihetetlen volt belegondolni abba, hogy este utazunk. A legfontosabb holmijaimat már bepakoltam egy bőröndbe, a többi ruhát, tárgyaimat pedig dobozokba pakoltam, hogy később könnyebben el tudják küldeni nekem. Minden készen állt az indulásra, az utolsó simításokat is elvégeztem még tegnap, úgyhogy ma már ténylegesen arra szántam a napomat, hogy a szeretteimmel legyek.

-Legyen akkor szép napod, Ophelia. –köszönt el tőlem, mikor már a kocsiban jeleztem neki, hogy megérkeztem Jess-ék házához.

-Alig várom, hogy lássalak. –válaszoltam neki.

-Vodkát kell vennem. –pattant be mellém Jess, majd gyorsan becsatolta magát és intett, hogy induljak. –Állj meg itt a sarkon, gyorsan beszaladok.

Ennyit a romantikus beszélgetés utáni bűvöletről.

Felnevettem a köszönés nélküli beszélgetésünkre. –Miért kell neked vodka?