Édenkert | ÉK-sorozat I.

ÖTÖDIK FEJEZET

Van, aki egy görbe este után átkozza az egész világot, és fogadja meg, hogy soha nem fog inni többet. Az már más, hogy ez nem így lesz, mert amint alkalom adódik rá, hogy szórakozhasson, rögtön belemegy, de ettől függetlenül, ha a reggeli fejfájás a téma, akkor mindig ez a példa jut az ember eszébe.

Nekem reggel nyolc óra után hasonló érzéseim voltak, csak nem a másnaposság miatt, hanem a meg nem szűnő hangos valami miatt, ami megállás nélkül hangzott a fülemben. Perceknek tûnõ, hosszú ideig bosszantott a zaj, és már tényleg próbálkoztam azzal is, hogy a fejemre húzom a párnát, mikor rájöttem, hogy mi a hang forrása.

Ez a csengő!

A hirtelen felismerésre felültem az ágyban, és még szinte félálomban kezdtem el az ágyam körül matatni. Mikor sehogyan sem találtam meg a telefonomat, feladtam a keresését, de közben egyáltalán nem értettem, hogy ki az, aki ilyen korán keres engem. Még nem is szólt az ébresztőm... Jaj, ne. Nem kapcsoltam be a telefonom, miután hazaértem.

Ne, ne, ne, ne, ne! Ezt nem hiszem el. Mennyi lehet az idő?

Olyan hirtelen robbantam ki az ágyból, hogy hallottam, ahogy reccsent az ágy is, de nem foglalkoztam vele abban a pillanatban túl sokat. Gyorsan felvettem a szőrmés papucsomat, és kiszaladtam a konyhába, ahol az óra szánalmasan gúnyolódva jelezte nekem, hogy elmúlt tíz. Tehát, hogy tényleg délelõtt tíz óráról beszélünk. Elmúlt délelőtt tíz. Akkor én milyen nyolc órára gondoltam? Gimnázium elején aludtam talán eddig, sőt, lehet már akkor sem. Időpazarlásnak tartom, hogy elvész a reggel, és már csak egy fél nap marad az alkotásra, az élmények szerzésére és az életünk megélésére. Ehhez képest, én képes voltam eddig aludni. Borzalom.

Persze kifejezetten érthető utólag belegondolva, hiszen elég bonyodalmas és riasztó órákat hagytam magam mögött, amik bőven levittek az életről, miután az adrenalin szintem elapadt, mikor beléptem a bejárati ajtón. Na és persze az energiám is, ami még ha nem is csináltam semmi leterhelőt, de bőven elfogyott akkorra, így belátva ezt nem hibáztathattam magam annyira.

A csengő továbbra is kitartóan szólt, így megelégedve elkiáltottam magam, hogy mindjárt megyek, majd magamra kaptam egy pulcsit és odacsoszogtam a bejárati ajtóhoz. Annyira fáradt vagyok, hogy a megszokottól eltérve anélkül feltéptem az ajtót, hogy megnéztem volna, ki áll ott.

Hatalmas hiba volt. Ugyanis az ajtóban nem állt más, mint az anyám, Penelope White.

-Csak nem óhajtottál kinyitni az ajtót? -semmi köszönés, semmi puszi nélkül belépett a lakásomba az anyámnak nevezett nő, majd mintha az övé lenne minden, besétált a konyhába. Kezdődik az őrület.

Anya egy teljesen más szintet ütött meg, mint apa, és bár az anyámról van szó, nem mindig értettem meg, hogy mit miért csinál, és miért olyan rideg velünk, mint az esetek jelentõs részében. Természetesen szeretem az anyámat, viszont elég sok konfliktusunk volt a tinikorom alatt is, aztán mióta elköltöztem, teljesen más szintet ütött meg a kapcsolatunk. Nem mondanám tökéletesnek, de sokkal jobb, mint mikor vele éltem egy házban. Ennek ellenére nem tetszett a gondolat, hogy ilyen fáradt állapotomban kelljen vele társalognom, és tûrni a kritikáit.

-Telefonod minek van, ha nem vagy képes felvenni? -hogy én mennyire nem vágyok az ő társaságára, te jó ég. Pontosan ez volt az, amitõl tartottam.

-Több szempont miatt is jó, ha van. De nem kezdem el sorolni, mert a szempontokban nem vagy benne, és nem akarlak megsérteni, drága anyám. -lehet kicsit csípősen viselkedem, de most keltem fel, és valahogy nem ezzel a beszélgetéssel szerettem volna indítani a napomat, függetlenül attól, hogy alapvetõen nem vagyok ennyire szemtelen.