Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONHATODIK FEJEZET

A lelki nyugalomnál nincs fontosabb. Ez nem csupán egy elcsépelt közhely, amit a falra lehet ragasztani, hogy gyönyörködjünk benne, mivel ezt igenis az emlékezetünkbe kell vésni. Ez egy végetlenül nagy mélységeket átölelő rendszer, amit bár sokszor nélkülözünk, mégis pontosan tudjuk, hogy időszakosan megtapasztalhatjuk, még ha nem is mondhatjuk azt, hogy ez egy örökérvényű státusz.

Jó békében élni, és még a legnagyobb háborúval teli lélek is vágyik arra a kellemesen bizsergető állapotra, amikor az élet jól –eszméletlenül jól- működik, felhőtlen a lét, és akár a tavasz, te magad is képes vagy pillanatok alatt felfrissülni, újjászületni.

Igyekszem főleg télen keresni az életben a pozitív dolgokat, ugyanis ebben a soha véget nem érő hidegben és sötétben az ember hangulata az ünnepeket követően mindig az életuntság és a szomorúság határait súrolják.
Nekem viszont fontos volt, hogy ismételten nyugodtan álljak neki ennek az évnek is, kitisztult gondolatokkal és elmével, így jobb lehetőségek híján a reggeli citromfű vagy tőzegáfonya teákra szoktam rá, hogy legalább ennyi könnyedséggel és pár percnyi semmittevéssel induljanak a reggeleim.

Épp leültem a konyhámban lévő pulthoz és mélyet szippantva a teámba néztem ki a kis ablakomon, ami egy pici látóteret engedett nekem a zsúfolt városra. Hét óra lesz, de már javában zajlik az élet.

Szörnye bosszantó volt ez a rohanás, ami az egész életünket körbeölelte, és úgy éreztem, hogy én is a rabja lettem ennek az őrületnek. Most mégis inkább a teagömb peremével játszadozott az ujjam, miközben vártam, hogy hűljön egy kicsit a tea. Az illata kellemesen hatott rám, vagy legalábbis segített abban, hogy semmin se járjon az eszem hosszú percekig.

Nicholas éppen a fürdőszobában volt, egyedül a víz hangja volt az, amit a lakásban hallani lehetett. Az ablak annyira zárt el a külvilágtól, hogy ne halljam eszeveszett hangerővel a kinti lét zaját, és megengedtem magamnak, hogy még csak véletlenül se terelődjenek el a gondolataim semmilyen olyan helyre, ahol valami fontosat kellene rendeznem magammal.

-Bejössz akkor a képekért reggel, ugye? –kérdezte Nicholas, mikor kilépett a fürdőszobából, majd a nyakamra adott csók után a kávéért nyúlt.

-Bemegyek, viszont délig fontos óráim vannak. Utána még belefér, igaz?

Mrs Dyer ugyan elküldte már a cikkemet, amit Nicholas-szal készítettem, de megkért rá, hogy készítsek pár képet azokról a munkákról, amiket a cikkben említettem. Miután ezt elmondtam a férfinek, ő vetette fel, hogy menjek be az irodájába, és zöld utat kapok arra, hogy azokat a munkáit fotózzam le, amelyeket csak szeretném.

-Igen, de írj előtte, mert napközben lesz egy megbeszélésem, és még fogalmam sincs, hogy az épület melyik részében leszek majd.

-Milyen megbeszélés?

-Irodai csapatkurzus. –vicces volt elképzelni, ahogy Nicholas ott áll egy körben, és hallgatja a többnél több véleményt, amire valószínűleg egyáltalán nem kíváncsi. -Teljesen felesleges, mert eléggé egyéniben zajlik már minden, de az új munkákat, vagy esetleges ajánlásokat el szokták itt mondani. Bár engem kifejezetten nem érdekel más dolga, tehát ez leginkább időpazarlás. Ilyenkor jövök rá mindig, hogy végtelenül szánalmas emberekkel vagyok körülvéve.

Felnevettem a férfi iróniáján, amibe beleszűkítette az összes bunkóságot, ami csak belefért.

-Azért valahogy biztosan túl fogod élni. –ő már a zakóját vette magára, készen arra, hogy induljon. -Addig is legyen szép napod.

Az egyetemi óráim fantasztikusan teltek. Vannak napok, mikor egyáltalán nem érzem magamban az erőt, hogy beüljek az órákra, de a mai nap ennek a tökéletes ellentéte volt. Mrs Dyer ragyogott ma. Mindig feltölt engem is a nő temperamentuma, hiszen olyan lelkesedéssel képes magyarázni, hogy aki kicsit is átérzi a szavait, teljesen átadja magát a nő ritmusának. Hiába gyakorlati óra ez, ahol leginkább az írásunkat kellene fejlesztenünk, mégis annyi okosságot és útravalót képes megosztani velünk a mindennapokról, hogy inkább érzem magam egy foglalkozáson, mint tényleges órán.