Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Vidáman, mosollyal az arcomon vettem magamhoz a táskámat másnap reggel, és indultam le az utcára, hogy elkezdjem a szerdai napomat az egyetemen. Bár elég fáradt voltam még a kevés alvás miatt, de a hangulatomon javított az a tény, hogy az estém remekül telt.

Zárásig ott maradt velem Nicholas, majd mikor végeztem, automatikusan az autójához terelt, és hazavitt engem. George miatt aggódtam picit, de őt meg Mark vitte haza, miután az este annyira jóba lettek, hogy arra lettünk figyelmesek Nicholassal, hogy nevet a két fiú, vagy bölcsen beszélgetnek.

Annyira hihetelenül -tényleg hihetetlenül- csodálatos este volt, hogy szerintem bármi is történne az életemben már, arra az estére mindig emlékezni fogok. Vannak azok a pillanatok, órák, napok, amik annyira jók, feledhetetlenek, hogy többet akarunk belőle még úgy is, hogy jól tudjuk, ilyen remek és hasonlóan intenzív napunk még egy, pont ilyen, sosem lesz.

Mikor kitett Nicholas a lakásom előtt, még álltunk egymással szemben egy darabig, majd egy óvatos, és lélekmelengető csók és jó éjt után elváltunk egymástól úgy, hogy holnap, azaz ma beszélünk. Őszintén nem tudom, hogy most mik is vagyunk egymásnak, de mindig csupán pár órája történt, így nem akartam túl bosszantó és megszállott lenni, tehát úgy gondoltam úgyis meg fogjuk ezt beszélni-, vagyis nagyon reméltem.

Annyira érdekes érzés volt ez. A fagyos szóváltásokból, a professzionális interjúkból idáig nőttük ki magunkat. Kicsit még furán hatott este is, hogy milyen természetesen beszélgetünk egymással, és meglepően hatott rám az is, hogy mennyire- jó, még egyáltalán nem sokkal- könnyedebb volt Nicholas magához képest. Nem mondom, hogy annyira laza volt, mint Mark, de még őszintén csak most ismerkedünk, és ő személyétől fogva nem olyan típus, aki annyira könnyen megnyílna.

Belenéztem a tükörbe, és vidáman vettem tudomásul, hogy a mosolyom miatt, ami rajtam elterült, sokkal szebbnek éreztem magam, még úgy is, hogy csak egy fekete szűk farmer és egy mély kivágású babakék selyem inget fekete magassarkú csizmában. Hiába nem tartom magam a világ legszebb nőjének, de van egy reális önértékelésem magammal szemben, ami szerencsére mindig is megvolt, még tini koromban is. Nem vagyok nagyon vékony, de túlsúlyom sincs, bár a combom nem egy pici hústömeg, de én így szeretem. Barna hajamat hagytam a vállamra hullani, majd felkaptam a fehér kabátomat, és elindultam le a lépcsőn.

Lent a vigyorom még hatalmasabbra nőtt, mikor megláttam az autójának dőlni Nicholast, majd mikor ő is észrevett, felegyenesedett és várta, hogy odaérjek hozzá. Nagy léptekkel siettem felé, ám mikor odaértem, lassítottunk mindenen, óvatosan rámosolyogtam, ő pedig kezébe vette az arcomat, és végigsimított rajta, amitől lecsukódtak a szemeim. Lágyan megemelte az államat, hogy felnézzek rá, majd mikor kinyitottam szemeimet, csak néztük egymást.

A kabátja gombjai ki voltak gombolva, így karomat befúrtam a kabátja, és meleg pulóvere közé, és átöleltem őt, ő pedig a fenekem fölé tette, és még közelebb húzott magához.

-Jó reggelt. -mondtam, mikor végre elváltunk egymástól, ő pedig visszamondta szavaimat, majd odahúzott mellkasára. -Hát te, hogy kerülsz ide?

-Gondoltam meglepetésszerű lenne, ha itt találnál. -megrántotta vállát, mikor kimondta szavait, majd magához húzott újra, amit nagy lendülettel fogadtam.

-Szuper gondolat volt. -úgy dicsértem meg, mint egy kisfiút, de mikor elhúzódtam tőle, és megfogtam az arcát, komolyabb stílusra váltottam. -Látom, tényleg komolyan vetted, ezt a "keresni foglak" dolgot.