Édenkert | ÉK-sorozat I.

NEGYEDIK FEJEZET

A csend jó. Mindenki a kínos szóval definiálja azt, ha egy társaságban csend van, ám igazából sokszor nagyon fontos a csend és a nyugalom. Mert bár van, mikor kellemetlenül jön ki, ha egy beszélgetés után beáll a némaság, de az az érzés, mikor egy boldog visszaemlékezés, vagy monológ után némaságba burkolózunk, az nagyon kellemes és megható.

Önmagáért beszél az a tény, hogy néha felesleges beszélgetni, ha az emberek nem érdeklődnek egymás iránt, mert bár ilyenkor, ha még összekerül egymással két ember, sokkal kínosabb az, ha váltanak egymással két szót, ahelyett, hogy némaságba burkolózva mindketten elmerengnének a saját gondolatukba, elkerülve azt a kellemetlen állapotot, amit a szánalmas, tipikus kérdések utáni, valóban kínos csend okoz.

Nem mondom azt, hogy egészséges, ha nem képesek az emberek társalogni egymással, hiszen arra születtünk, hogy ismerkedjünk, nyíljunk ki mások felé, és hogy sokféle látásmóddal gazdagítsuk a másik és saját életünket is, de valóban könnyebb csendben lenni, ha nincs mit mondani.

Illetve ha lenne is mit mondani, egyszerűen csak nem érezzük magunkban elég fontosnak ahhoz, hogy megosszuk a másikkal a véleményeinket, gondolatainkat. Egyszerûen csak nincs értelme kitárni a gondolataidat, ha nem érzed úgy, hogy fontos lenne.

Most, hajnali fél háromkor, a pince mélyében ülve a túlságosan is hideg kövön, szemben Nicholas Callennel, egyáltalán nem éreztem azt, hogy beszélgetnem kellene vele.

Rettentően untam már magam, illetve aggódtam is. Jó, az aggódás egy végtelenül szánalmas barátom, aki több éve nem képes leszakadni tőlem, így azzal már nem is foglalkoztam annyit, na de az unalom! Az valami kegyetlen az én folyton tevékenykedõ személyemnek. Mániákusan szeretem a pörgést, és ez jelenleg egy hatalmas átok volt a számomra.

Persze hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy mióta bent voltunk egy szót sem szóltunk egymáshoz. Beszéltünk, vagyis nem is igazán beszélgetés volt az, hanem a kiborulásom kegyetlen szavai, melyek a férfin landoltak abban a pillanatban, hogy bezáródott mögöttünk az ajtó. És habár még mindig majd' megõrültem, de kezdtem igazán érezni, hogy nem bírom tovább, és valakivel- nos, mivel egyedül csak a férfi van itt, ezért vele- beszélgetnem kell.

-Tehát, értelmezzük a helyzetet. -keztem bele a helyzet drámaiságának felvezetésébe, ebben a literális idegtépő állapotban. -Itt ülünk, Isten tudja mióta, és lehetséges, hogy még órák múlva sem fogunk innen kijutni?

-Nagyszerű megfigyelő. -intézte felém szárazon szavait Nicholas, majd felém fordult. -Örülnie kellene, hogy megmentettem.

-Már rég az igazak álmát aludnám, ha hagyott volna elszaladni. A barátaim azt sem tudják hol vagyok. Mondhatom, nagy segítség számomra, Mr Callen. -igazán nem érettem, hogy mégis miért kellett nekem vele ide kerülnöm, mikor bõven el tudtam volna menni tõle, vagy ha nem is tõle, akkor legalább annyira a közelébõl, hogy érdektelenné váljak.

-Maga végtelenül hálátlan. Itt arról van szó, hogy elsűlt egy fegyver a közelemben, maga meg ott sétált körülöttem. Mit kellett volna tennem?

-Hagyni elszaladni, mint a többi embert! Hihetetlen.- ez nem elég egyértelmű? Mármint, komolyan, az én elképzelésem annyira logikátlannak tûnik?

-Tényleg, én vagyok a hihetetlen? Látták a közelemben, maga is veszélybe lehetett volna.

-Tudtommal nem önnel jöttem, nem vagyok senkije, miért lett volna bajom, csak amiatt mert ott álltam nem messze magától? -és még mindig nem hittem el, hogy miután ennyire nyíltan kimondtam a tényeket, még mindig nem értette meg, hogy mennyire nevetséges volt az ötlete, vagy egyáltalán csak az érvelése.