Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

-Szeretnél beszélni erről?

Könnyektől püffedt arccal temetkeztem bele a gyerekkori barackvirág párnámba, és egyáltalán nem állt szándékomban tudomást venni a külvilágról. A zsebkendőhegyek már körbeölelték az ágyamat, és ezzel együtt csak a fájdalom nőtt a szívemben, hogy ezen papírrétegeknek egyesével történetük van.

Az első zsebkendő még csak az apró könnycseppek felszárítására szolgáltak. A második már a szipogásomat szárította fel. Aztán egyre csak több könnyet ejtettem, a zsebkendők egyre csak fogytak, és mire feleszméltem, és belenéztem a hosszú tükörbe a falon, már csak a felduzzadt, piros szemeim köszöntöttek, és a kellemetlenül rendezetlen szobám a fehér papírdarabokkal.

A vacsorának körülbelül egy órája vége lehetett már. Vagyis, relatíve vége, hiszen a pontot az estére nem a desszert megevése jelentette, hanem az a pillanat, mikor kilépett apa a bejárati ajtón.
Hallottam, hogy milyen gyorsan hajtott el az autójával, és szinte azzal megegyező módon vert az én szívem is, mikor a különböző hangulatú anyával és Nate-tel találtam szembe magam.

Anya mondata volt az utolsó, ami hallható volt utána. Egyikünk sem szólalt meg, mert mindannyian annyira beletemetkeztünk a saját gondolatainkba, hogy abba már nem fértek bele kimondott szavak.
Ahogy pedig jól belegondolok, ha az üvöltő csönd nem lett volna elég, a fejemben a gondolatok annyira kegyetlenek voltak, hogy ha a kettő együtt működött volna, valószínűleg beleroppantam volna már az elmúlt órában.

-Anya elment lefeküdni. Ha kell, itt maradok egész este, de nem hagyhatom, hogy így aludj el. -szólalt meg másodjára a bátyám, miután az első kérdésére nem válaszoltam.

Fel sem fogtam igazán, hogy hogyan van ennyi ereje a bátyámnak. Valószínűleg eddig anyánkkal volt, és ez a tény is annyira fájdalmasan hatott, hogy újabb könnycseppek ködösítették el a tekintetemet.

Vajon mennyire szenvedhet anya, ha már Nate, akivel folyamatosan harcban álltak egymással, képes volt vele maradni a lefekvésig?
Mennyire tört össze ez az erős nő?

Gyengének éreztem magam. A fejemben annyi mondat tolongott kimondásra várva, mégsem volt sem kedvem, sem erőm sem beszélgetni. Kerestem egy aprócska pontot a nagy szobámba, és azt kezdtem el szuggerálni, továbbra is elfordulva Nate-től.

-Fektesd le Danny-t. -krákogtam mindössze ennyit. Próbáltam elterelni a gondolataimat, próbáltam általánosan gondolkodni.

-Azt már anya megtette.

-Aludj te is. Biztosan fáradt vagy, hiszen sokáig dolgoztál, és...

-Szerintem most neked lenne a legnagyobb szükséged a pihenésre. –szólt közbe a bátyám, és továbbra is aggódó tekintettel figyelt engem. Szinte már rémisztően hatott, közben mégis jólesően, hogy egészen délután óta úgy figyel engem, mint aki a pillanatot várja, hogy mikor omlok össze.

-Én pihenni fogok, ne félj. –amit inkább reményként vetettem fel, mintsem biztos tényként. Ennek ellenére mégis könnyebb volt kimondani ezeket a szavakat, mint beismerni, hogy igazából őrjítő a sok gondolat a fejemben.

-Dehogy fogsz pihenni, Liah.

-De, fogok. –erősködtem. -Nyilván nem leszek fent egész éjszaka, hogy az elromlott estét rágjam át a fejemben újra és újra. Az nagyon kellemetlen lenne.

-Pedig szerintem pontosan ezt fogod csinálni. –aztán fogta magát, és leült az ágyamra, közvetlenül a derekammal egyvonalban. –Pontosan azért jöttem, hogy ezt az idegtépő állapotot minimalizáljam nálad.