Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Bekerült a cikkem a legjobbak közé.

Fél ötkor, Nicholas előtt a telefonom csengésére ébredtem, és kissé még kába voltam ahhoz, hogy ne vegyem fel automatikusan a készüléket. Miután Mrs Dyer teljesen eufórikus állapotban közölte velem, sőt, szinte kiáltotta, hogy az oldal szerkesztője pár perccel korábban publikálta az írásomat, és egy hosszabb monológba kifejtette a véleményét az interjúról, levakarhatatlan mosoly került az arcomra. Sokáig csacsogott még, nem győzte sorolni, hogy mennyire büszke rám, és hogy ez azt jelenti, hogy nincs okom aggodalomra a hivatásomat tekintve, mert maximálisan megállom a helyemet. A végén már egészen türelmetlen voltam, szerettem volna már saját szememmel látni a végeredményt, közben viszont fantasztikusan estek a nő szavai, így nem akartam félbeszakítani őt, pláne úgy, hogy ezt mind neki köszönhetem.

Nicholas minden bizonnyal leszűrhette a beszélgetésünk lényegét, mivel a laptopjához sétált, és rákeresett a cikkre. Nem kaptam hirtelen levegőt, mikor tudatosult bennem, hogy a munkámat mától bárki láthatja, hogy a nevem ott lesz a cikk mögött. Ahogyan a férfi ott ült a gépe előtt, és fáradt arccal ugyan, de színtiszta, halvány mosollyal nézett fel rám, elhomályosodott a tekintetem.

Megígértettem Mrs Dyer-rel, hogy az egyetemen megkeresem, és beszélünk még erről, majd kinyomtam a hívást, majd, mint egy igazi gyermek felvisítottam és ugrálni kezdtem örömömben.

Őszinte nevetéssel díjazta ezt Nicholas, mire én is nevetni kezdtem, majd azzal a lendülettel végigszökdeltem a szobát, ami már a vége felé inkább csak idétlen táncolás lett. Vidáman ugrottam bele szinte az ágyba, és mély levegőket véve teljesen felszabadultan kacagtam tovább. Egyszerűen hihetetlen érzés volt ez, soha nem tapasztalt büszkeség és sikerérzet kapott el, mint amilyet az kap, akinek egy nagy célja valósul meg. 

-Nem is akarod látni az első sikeredet? –mosolyogva hívott oda magához a férfi, én pedig az ölében helyet foglalva néztem rá a gépre.

A vigyoriságomat hamar a meghatottság váltotta fel, ahogyan megláttam Nicholas képét, és alatta az interjúnkat. Ott szerepelt minden apróság, amit elkészítettem még az órára, a képek is tökéletesen jó helyen helyezkedtek el a szövegben, amiket utólag küldtem el az interjúhoz. A sírás határán voltam, szemeimmel milliószor átfutottam a teljes anyagot, és hitetlenkedve fordultam vissza Nicholas-hoz.

-Ez tényleg a valóság?

-Ez teljes mértékben a valóság, Ophelia. –simított végig az arcomon a férfi. –Büszke vagyok rád.

-Neked köszönhetem. –válaszoltam neki, és hálával teli arccal öleltem át a nyakát. –Te segítettél ilyet alkotni.

-Mint már mondtam, ezt csak azért történhetett így, mert remekül csinálod a dolgodat. Csodálatos író, szerkesztő vagy, és hidd el, én csak egy mellékszereplője vagyok ennek az egésznek.

-Az én történetemnek biztosan nem. –súgtam neki, majd megcsókoltam.

Mióta hazatért, és újra együtt töltöttük szinte az összes esténket, úgy érzem, hogy még erősebb lett a kapcsolatunk. Leírhatatlanul hiányzott a férfi, és amint újra átölelhettem, felszabadultabb, és ha lehet, még szerelmesebb lettem. A közelsége jelentette számomra a friss levegőt, és olyan mélyen érintett a felismerés, hogy vele minden sokkal jobb és egyszerűbb, hogy legtöbbször azt hittem, csak álmodom.