Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

-Kicsilány, már mennék haza. -fájdalmasan nyögött fel George, mikor még mindig négyen ültek a bárban fél négy után. Rég voltunk már ilyen sokáig az tény. Csoda lesz, ha elérem a fél ötös buszt, te jó ég.

-Hidd el, én is George. De nem mondhatom azt nekik, hogy menjenek haza.

Ez így megy nagyon régóta. Elméletileg kettőig lenne nyitva a bár, és majd csak hétkor nyitna, de Mason, a főnököm mindig azt mondja, hogy a fogyasztó pénzt ad, a pénz meg arra jó, hogy tudjunk dolgozni neki, hogy legyen fizetésünk. Így ez azt jelenti, hogy mióta itt dolgozok, szinte sosem zártam kettőkor.

És ez néha kegyetlen fárasztó, de George mindig itt marad velem zárásig, és együtt buszozunk haza. Az elejétől kezdve megtaláltuk az összhangot, és azóta mindig itt van velem, ami határozottan nagy segítség számomra minden egyes alkalomkor.

"Nem szoktam még hozzá ezekhez a hosszú műszakokhoz. Tizennyolc évesen az emberek nem feltétlen arra készülnek, hogy hajnali egykor még sorban öntik ki a vodkákat az előtte helyet foglaló férfiaknak, akik bár sokat isznak, de pár alkalom után már nagyon a szívükhöz tudnak nőni az embereknek.

Mason szerint nem érdemes bezárni kettőkor, ha van még legalább egy ember, aki sorban rendeli az italokat, de eddig szerintem megenyhültek rajtam a férfiak, és kettő előtt mindig hazamentek. Vagy egy másik helyre, azt már számomra nem lényeges.

-Kicsilány, nem fáradt még? -csodálkozva néztem fel az éppen leülő férfire, aki könyökén megtámaszkodva nézett engem. Már láttam itt, de akkor egy másik férfivel -Joe- ültek egy padnál és kártyáztak. -Ilyenkor már aludnia kellene, nem? Egyetemmel mi lesz? Fog tudni így figyelni?

Mosolyt keltett a kinézete számomra. A lányok ideálnagypapája ült előttem a maga legédesebb módján. A ráncok a homlokán és a kezein nem gátolták meg abban, hogy bőrkabátot viseljen és laza fehér pólót. Amennyit engedett látni a kezéből, azaz amennyire feltűrte a kabátját láthatóvá tette a tetoválásait is, amik annyi év után is még szépen kirajzolódtak a bőrén.

Az egyik karján egy hosszú idősíkot vettem észre, melyen több évszám is helyet foglalt a maga bámulatos módján. Szintén azon a karján még motor volt, de az picike, hogy ne vegye el a figyelmet a dátumokról. Az időpontok cikcakkokban formálódtak a bőrén felfelé vezetve, így szinte az egész alkarját érintette már a minta.

-Mik azok a dátumok? -nem válaszoltam a kérdéseire, mert unalmasok voltak, ezzel ellentétben nagyon érdekelt a története ennek az ötletnek. Nem vonzanak a tetoválások, viszont ha van jelentésük, értelmük, és nem csak divatból varratnak magukra az emberek különböző mintákat, akkor nagyon tudom értékelni őket.

-Fontos események az életemben. Az első, mikor megvettem tizenöt évesen az első motoromat. Emlékszem két évvel korábban kezdtem el gyűjteni rá a pénzt, és minden munkát, ami elém került elvállaltam, csak hogy megvehessem. Nem éltünk szegényen, sőt, jó életünk volt a bátyámmal, de azt magam akartam megvenni.

-Milyen motor volt? -szinte aranyos, hogy még a nevét sem tudom a férfinek, de azt már igen, hogy tizenöt évesen motorja volt.

-Egy Pannonia T5-öm volt. Akkoriban én voltam a helyi menő. Bár még most is. -felnevettem a mondatán, a huncutságán, mert bármennyire is nagyképű mondat volt ezt, de nagyon jól állt ennek a férfinek.

-Hogy hívják?

-George Barnes. Hát téged, hogy hívnak, kicsi lány?

-Ophelia White. Nem túl bárba illő név, tudom, már mondták páran, de ez már csak ilyen. -nem igazán tudom, mi a probléma a nevemmel, de már többen megjegyezték, hogy az Ophelia nem egy pultos lányhoz illő név.