Édenkert | ÉK-sorozat I.

KILENCEDIK FEJEZET

Reggel rémesen nehezen sikerült kinyitnom a szemeimet az alváshiánytól, de az izgalom miatt, ami lézengett bennem, hamar teljesen ébernek éreztem magam, vagyis igyekeztem annak képzelni a szervezetem.

Az nyilván teljesen más dolog, hogy ezt csak magamnak akartam bebeszélni. De mindegy. Szánalmas vagyok.

Az ébresztőm fél hétkor bármennyire is a kedvenc zenémet játszotta, valahogy nem éreztem erőteljesnek ahhoz, hogy élvezni tudjam, hiszem az a négy óra alvás, amennyit sikerült megkapnom, meglehetősen kevésnek hatott az amúgy is nyúzott jellememnek, ami az utóbbi napokban uralkodik felettem. Illetve sajnos azon emberek közé tartozom, akik nehezen kelnek fel az ébresztőjükre.

Viszont, most a lehető leghirtelenebben keltem fel, nem is foglalkoztam a szemeim tompaságával. Egyből a telefonom után nyúltam, és gyermeki izgalommal vártam arra, hogy látni fogok rajta egy meglehetősen is fontos üzenetet. Ám a telefonom nem volt semmi más, csak egy emlékeztető, és egy, az ébresztőm szundira állítása miatt visszaszámláló óra.

Sóhaj.

Nem ezt vártam, ha nagyon őszintén belegondolok ebbe. Egy válasz üzenetet szerettem volna látni, ám semmi erre utaló jel nem mutatkozott a telefonomon.

Így hát, kicsit morcosan másztam ki az ágyamból, majd magamra kapva a mamuszomat trappoltam ki a konyhába, hogy megihassam a reggeli kávémat. Igen, határozottan trappoltam, mert éreztem a padlóm csattanását, pedig szegény járólap meg sem érdemli ezt.

Igazából nem is értem, hogy miért érzem magam ilyen rosszul. Én nem kerestem a férfit öt napig, aztán hajnalok hajnalán ráírok. Nem is tudom, mit gondoltam. Egyszerűen csak kellemetlenül értem most magam, mivel végre gyűjtöttem bátorságot, hogy felkeressem, és én hittem abban, hogy válaszolni fog. Naiv lány.

-Átkozottul csodálatos reggelt. -köszöntött Nate a kanapé kényelméből. Nem is gondoltam volna, hogy már fent van. -Hú, valakinek inkább átkozott, mint fantasztikus.

-Fogd be. -vágtam oda kedvtelenül, majd a pult felé indultam a kávé készítéséhez. -Vagyis, te hogy a fenében vagy már fent?

-Mindig ilyenkor kelek. -rántotta meg a vállát, majd kikecmergett hozzám. -Na, mi van? Ki nem bír magával?

-Nincsen semmi. Egy cukor? -kérdeztem a kávéját illetően, majd mikor bólintott, elkezdtem kiönteni a reggeli élet és energikeltőmet. Vagyis próbáltam, mert Nate megfogta a csuklómat, és maga felé fordított.

-Oké, tudom, hogy nagyon elbaszott kapcsolatunk volt utóbbi, több mint egy évben. Igen, tudom, hogy nem voltam jó testvér, és hogy nem számíthattál rám, de ettől függetlenül még tudom, hogy milyen vagy, és tudom, hogy mikor vagy ideges, szomorú, vagy vidám. A bátyád vagyok, és ez mindig is így lesz, bármi is fog történni az életben. Lehet, hogy barom vagyok, de a bátyád. -talán Ma reggelig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt.

Annyira belemerültem ebbe az interjús ügybe, hogy el is felejtettem belegondolni, hogy mi történt tegnap este a bátyám és köztem. Annyira annak a cikknek a hatása alatt álltam, hogy igazából meg sem értettem, hogy ez most tényleg megtörtént.

Itt talán, azt hogy Nate újra az életem része, már ha ez nem csak egy átmeneti állapot. Viszont nagyon komolynak tűnik, tehát hiszek neki, de így lehet az élet úgy gondolta, hogy nem ad egyszerre annyi jót, és inkább a fontosabb értéket szánja nekem.

-Tényleg elrontottad. -mondtam halkan, elgondolkodva a tényen. Kíváncsi voltam az okára, hogy miért távolodott el ennyire tőlem, de eleinte tartottam magától attól, hogy megkérdezzem, illetve a válaszától is. De végül, az új esélyhez híven megkérdeztem tőle.-Miért voltál ilyen?