Édenkert | ÉK-sorozat I.

NYOLCADIK FEJEZET

A hetem szánalmas módon, katasztrofálisan indult. A reggeli kávé sem volt képes eléggé felrázni engem ahhoz, hogy hétfő reggel összeszedetten aktív tagként legyek jelen a kis magáncsoportunknál, ahol saját kis havilapot szoktunk szerkeszteni az egyetemen. Semmi érdemleges munkával nem tudtam szolgálni, a helyzetemet csak az mentette meg, hogy előre elkészítettem pár cikket, így azt bedobva a közösbe, enyhítettem az a tényt, hogy nem vagyok használható azon a napon. Kedden a munkában leginkább folyékonnyá akartam válni, mint a körülöttem felsorakozó alkoholok tömkelege, de ez nem valósulhatott meg, rásegítve a saját nyomoromra.

Feltűnt Georgenak is a viselkedésem, én pedig próbáltam elterelni a témát, miközben én magam is tisztába voltam vele, hogy nem vagyok elég összszedett és koncentrált. És ha nagyon őszinte akarok lenni, az az igazság, hogy nagyon is jól tudtam ennek az okát.

Az ok ugyanis nem volt más, mint az, hogy még nem kerestem fel az ajánlata óta Nicholas Callent.

Szerdán túlságosan is sokszor merengtem el az előadásokon. Túlságosan sokszor, ami rám egyáltalán nem volt jellemző, így meglehetősen zavart ez, aminek hangot is adtam egy gyors hívás segítségével Jessicának.

-Mivel tudnám elérni, hogy koncentrálni tudjak? Te vagy a művész, segíts. -mi már nem is szoktunk köszönni egymásnak, plusz szorított az idő a következő órám kezdetéig, így gyorsan a lényegre tértem. Mivel ő három épülettel arrébb van tőlem, így vagy a szabad vagy ellógott óráinkban találkozunk, szóval könnyebb volt felhívni őt, mint felsétálni odáig. De ezen kívül mindig együtt ebédelünk.

-Húú, én ha nem tudok koncentrálni, akkor zenét kapcsolok és vagy maxon hallgatom, vagy a fülest bedugom, és a kedvenc zenéimre ellazulok, és az segít.

-Ez remek ötlet lenne, de elég rosszul venné ki magát, ha az előadás közben fülhallgatón hallgatnám a zenét, miközben a professzor magyaráz.

-Jaj, tényleg, mindig elfelejtem, hogy nálunk ez egyértelmű a gyakorlati órákon, bocsi. Az elméletre meg alig járunk be. -na igen, ez így van. Mindig írja, hogy unatkozik, és gyűlöli ezt a sok felesleges elméleti hülyeséget, amit meg kell tanulni, holott festés vagy rajzolás közben nem segít semmit. -Akkor passz, lógd el a maradék óráidat. Ja, és egyébként, ha így döntenél, szólj, mert én teljes mértékig szolgálatodra állok kegyes személyemmel, úgyis túl vagyok már a gyakorlaton. A többi meg nem érdekel.

Nem szeretek lógni. Mármint nyilván egyetemen már nem igazán számít, hogy be jársz-e az unalmasabb és kevésbé fontosabb órákra, de egyszerűen én túlságosan is lelkiismeretes diák vagyok. És persze, sok érdekes dolgot megtudhatok. Volt már több alkalom is, hogy nem mentem be órára, persze csak olyanra, mint nyelvtörténet, ami nem annyira fontos számomra, vagy irodalomelmélet, ahol a professzor túlságosan is unalmas és régimódi ahhoz, hogy érdekelni tudjon.

Viszont az biztos, hogy jelenleg nem tudok koncentrálni, és valószínűleg egy idő után meg már ideges is lennék, ha nem érteném amit magyaráznak a maradék óráimon, függetlenül attól, hogy a normál koncentrációs állapotomban is sokszor csak értetlenkedek.

-Jó. Benne vagyok. -sóhajtottam egyet, viszont a vonal végén lévő Jessica egy boldog visítással adta a lelkemre, hogy nagyon siet, majd hallottam, ahogy elköszönve barátaitól megmondta nekik, hogy "bocs emberek, én mentem".

-Találkozzunk a kocsimnál. -aztán letette.

Az órámra ránézve, az óra kezdetét jelző számok lelkiismeretfurdalást keltő alakjai megállásra késztettek egy pillanatra, de tudtam, hogy már nem gondolhatom meg magam, mivel a drága barátnőm vár rám, illetve tényleg nem tudnék figyelni semmire. Úgyhogy felkaptam a táskámat az asztalról, és elindultam le a lépcsőn heves lépésekkel, mert attól függetlenül, hogy lógni fogok, még zavar, hogy ilyen összeszedetlen vagyok ma.