Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENHATODIK FEJEZET

A tervem, miszerint változtatni fogok magamon picit nehezebbnek viszonyult egy fél óra ülepedés után. Az óra után még magabiztosan indultam meg a következő órámra, ám a szereplés utáni eufórikus érzés a percek múlásával csökkent. A nyilvánvaló probléma egyértelműen az volt, hogy bármennyire is szerettem volna magamon egy reformálást végrehajtani, nagyon jól tudtam, hogy a bátorságom hiánya miatt nehezebb dolgom lesz, mint másnak.

Szerettem volna azt mondani, hogy kellőképpen felszívtam magam, és igazából elég erős inger is ért, mégis, ennek ellenére hadilábon álltam magammal szemben, mert tudtam, hogy szükségem lesz egy külső személyre, aki elég löketet ad nekem, mert ismerve már magamat tudtam, hogy kell valaki, aki szintén ismer engem, és képes segíteni nekem. A személy pedig sok mindenki lehetne, de jelenleg bármennyire is furán hangzik egy ember szavaira vágytam kegyetlenül.

A bátyáméra.

Tudtam, hogy ma egész nap dolgozik, hiszen tegnap este beszéltem vele, mégis úgy gondoltam, hogy ma mindenképp beszélnem kell vele annak ellenére, hogy csak esetleg későn lesz rám ideje. Ami persze nem olyan tragikus, mert nekem már az is jó lenne, ha ma lenne mód egy találkára vele, annyira vágytam arra, hogy kitárgyaljam a zűrös gondolataimat.

Mivel felhívni nem találtam célszerűnek, így írtam neki egy üzenetet, az esetleges találkozó lehetőségéről. Igényeltem nagyon, úgyhogy nagyon reméltem, hogy tudunk ma este beszélni. Bárhogy is nézzük, a bátyámról van szó, aki gyakran bosszantó, okoskodó, és annyi mindent máshogy lát az életben, mint én, de a kötelék, az a harmónia, ami az évek alatt teremtődött közöttünk, egy olyan kapocs, amit senki nem tudna pótolni, és vannak alkalmak, mint például ma, mikor annak ellenére, hogy annyi de annyi csodálatos emberrel vagyok körülvéve, mégsem vágyok úgy senki figyelmére, és gondolataira, mint Nate-ére. Még ha zavaros, és problémás is volt nem is olyan régen a kapcsolatunk, mára már visszalendültünk a régi állapotba, és ezen tényező miatt mondom azt, hogy mérhetetlenül fontos számomra a bátyám.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy esetleg fel kellene hívnom Brandont, mivel ma nagyon is jól esett az, hogy ő is támogatott, de miután leírtam nekik, hogyan szerepeltem, már nem írt semmit. Eléggé csalódott vagyok, ha nagyon őszinte akarok lenni, hiszen azt hittem, hogy ez az üzenet majd előre lök minket, de nem történt semmi változás. És nyilván, kellemetlen helyzetbe vagyunk, de ő sosem volt bunkó, vagy gonosz, és ismert is, így tudta, hogy nagy szükségem volt akkor rá, de ez nem jelentette azt, hogy megoldódott az ügyünk. Az ügy, amit nagyon sürgősen meg kellene már beszélnünk, hiszen túl fontos számomra a fiú, hogy ilyen félreértett dolog miatt ne beszéljünk többet. Kommunikációra van szükségünk nagyon.

Ennek ellenére nem történt semmi, s kezdem azt érezni, hogy nagyon naiv voltam, amiért azt hittem, hogy ezután rögtön keresni fog. Elvégre egy óra telhetett csak el az óra óta.

De aztán pénteken sem történt semmi változás. Nate-et egy állammal távolabb küldték egy építési területre, így egyáltalán nem tudott jönni, mégis, amint megérkezett felhívott engem. Úgy éjfélig telefonáltunk és még ha nem is jutottam dűlőre, egy időre legalább kikapcsolt az agyam, és tudtam semleges témákról is beszélni.

Nicholas csütörtök reggel is ott várt engem reggel, ahol szerdán, de mivel most már volt bennem egy reménykedő szerep, picivel hamarabb sétáltam le, így szerencsére több időt tölthettünk együtt. Hozott nekem reggelit egy eszméletlen finom pékségből, és megígérte nekem, hogy személyesen is elvisz majd oda, ami lássuk be, bőven növelte az önbizalmamat. Ma reggel viszont szólt, hogy nem tud jönni, mert előző este neki is egy másik városban volt dolga, így nem ér ide akkorra, mikor indulok az egyetemre. Nyilván megértettem, és nem is haragudtam rá, de azért két olyan kellemes reggel után, mint a szerda és csütörtök, igen fura volt egyedül sétálni.