Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mikor kezdődik az élet? Mikor legelőször felsírunk? Mikor édesanyánk büszkén életet ad nekünk? Mikor megtanulunk járni? Mikor kezdődik, ha nem akkor, amikor megtaláljuk az értelmét? Születésem óta keresem az értelmét. A szépségét. A jó dolgokat. Nem találtam meg. Eddig. Létezik, hogy egy idegennel való találkozás hatással legyen az emberre? Aiden tehetséges volt. Illet hozzá a zene. Láttam rajta, hogy szereti. De nem illet oda.
Mit kerestél ott?
Mit kerestél a koszos, hideg aluljáróban?
Miért volt ellőtted kalap?
Mi a célod ezzel, Aiden?
Bántott a tény, hogy ő ott volt. Nem ezt érdemelné! Fiatal férfi volt! Körülbelűl húsz éves múlt. Amikor találkoztam vele, nem gondoltam volna, hogy egy idegen eddig nem tapasztalt érzelmeket vált ki belőlem. Tetszett a tengerkék szeme, és ahogy néz vele. Tetszett a szimmetrikus arca és a puha ajka. Tetszett a barna haja és hogy rakoncátlan volt. A szeme... tökéletesen tükrözte a lelkivilágát. Az a gyönyörű tengerkék szempár, tele volt fájdalommal, csalódással, reményvesztéssel.
Mondd, lehetek én a reményed?
Ha engeded, akár a jövőd is lehetek!
A metró elindult, én pedig a korlátnak támaszkodva néztem, hogy sebesen halad előre. Néztem, hogy arca eltűnik. Keserű csalódottság nyílalt belém. Vajon láthatom még őt? Láthatom még a tengerkék szempárt, ami mindent elárul, ami benne zajlik?
Mint egy nyitott könyv. Elég volt a borítót megnéznem. Tudtam, hogy miről szól az élete. Különbözünk. Mégis történt valami. Aiden bátor volt. Megvédett engem a féreg Pedrotol! Aiden nevezte így el. És tényleg az volt! Pedro egy elkényeztetett gyerek volt, aki apja hírnevéből táplálkozik. Ez mit jelent? A családneve nélkül Pedro olyan lenne, mint a többi ember, akik reggel metróval dolgozni járnak. Az édesapja autógyártó céget vezet. Ha ez nem így lenne, akkor pedro sem lenne elszállva magától. Reggelente sofőr viszi őt a munkahelyére. Az én reggelem is így kezdődött. Pedro mellett ültem az ülésen, közben a combomat tapogatta. Milliószor elmondtam neki, hogy nem akarom még! Kényelmetlen helyzetbe hozott a sofőr előtt, ezért kiszálltam. Nem szoktam metróval járni, de elakartam tűnni. Nem leszek az övé! A szerelemé leszek majd egyszer! És így találkoztam vele. Nem tudtam, hogy a sorsnak vagy Pedronak köszönhetem. Azt tudtam, hogy vele még találkozni akarok. Látni akarom az igéző kék tekintet felett a barátságtalan vonalakat, miközben a szemöldökét ráncolja. Látni akarom a férfias vonásait és a mozdulatait, amik arról árulkodtak, hogy már túlságosan sokat kapott az élettől.
Fájdalmat.
Gyötrődést.
Lelki bántalmazást.
A szemeid erről árulkodtak, Aiden!
A gondolataimba merülve léptem ki a metróból és igyekeztem az étterem felé. Egy családi vállalkozást vezet apukám. Rengetegszer kérte, hogy vegyem ki a részem. Azt akarta, hogy legyek pincérnő vagy pultos. Igaz, hogy gazdag családból származtam. De én mélyen érzek, nem vagyok beképzelt, mosolygok mindennap és tudom, hogy mindig van remény. Az étterem tiszta ablakai visszaverték a tavaszi napsütés szikrázó sugarait. Szemüvegemet ezért a szememre csúsztattam és megnyomtam a gombot. A New yorki utakon a taxik és autók egymás után araszoltak. Mintha versenyeztek volna. Mintha minden másodperc számított volna. Ezért türelmes voltam és megvártam, hogy a lámpa piros legyen. Átfutottam az úton és beléptem az étterembe. Nyitás előtt voltunk. Ezt onnan tudtam, hogy az öltönyt viselő ősz hajú apukám, a pultnál ült és a számlákat nézegette. Mellette kávé és számológép foglalt helyett. Anyukám volt az, aki az asztalokat törölte. Kecses teremtés volt. Festett haját szoros kontyban hordta, keskeny csípőjét fehér kötény ölelte körbe.
- Hát te? Miért gyalog jöttél? Úgy tudtuk, hogy Pedro elhoz téged! - határozott hangjára apa felém fordult és puszit küldött nekem. Mosolyogva letettem a táskám a székre, majd a tükörbe nézve a fejemre csúsztattam a szemüvegemet. Mit mondjak anyának? Azt, hogy Pedro egy féreg?
- Pedro egy féreg!
A szüleim arcán meglepettség és csalódottság suhant át.
- Mióta használsz te ilyen szavakat?
Amióta találkoztam a lelkem másik felével.
- Én csak azt szerettem volna mondani, hogy már nem vagyok hajlandó tovább tűrni Pedro viselkedését.
Apukám összeráncolt szemöldökkel fordult felém. Ő volt a nagy Andor Parker. Őt mindenki szerette. Apukám kedvenc időtöltése a golfozás. A nyári listáján első helyen szerepel, hogy hétvégékre elmegy anyával golfozni, de fél itt hagyni engem egy hatalmas étteremmel.
- Lányom! - szólt nekem. - Valamit nem mondasz el nekünk?
Ekkor elfordítottam a fejem. Mondjam el, hogy Pedro a combom közt nyúlkált? Mondjam el, hogy undorodom tőle? Azt is mondjam el, hogy megütött egy ártatlan fiút?
- Nem szeretem őt - egyszerűsítettem. - Egyszerűen csak nem hozzám való! Ő beképzelt, arrogáns és az apja családnevével fényezi magát!
- Igazad van - sóhajtotta apa. - Az a gyerek nem tanult meg tisztelettudóan viselkedni.
- Azért, mert gyerekkora óta mindent aranytálcán tálalnak fel neki! - szólt közbe anya is, aki mosolyogva megállt mellettem. - De közben ott van még Nathan! Az édesapja apád régi barátja! Az anyukája pedig jó barátnőm! Nathan udvarias, férfias és szorgalmas! Tudod, hogy én mindig azt mondtam neked, hogy jó férjed lenne?
Sóhaj hagyta el az ajkamat. Ilyen, mikor a szíved helyett döntenek. Mikor mások azt hiszik, hogy jobban tudják, hogy mi jó neked. Mikor nem lehet véleményed, mert az lesz, amit helyetted döntöttek. De mi történne, ha én inkább a tengerkék szemű fiú után vágyódnék? Anyám engedné? Kitagadna? Utálna miatta? Anya mindig rétegekre osztotta a társadalmat. Vannak a gazdagok, rájuk szép jövő vár. Vannak a munkába járó emberek, akik tisztes pénzből keresik meg kenyerük árát. És van a por nép, akik se nem dolgoznak, és nem utaznak. Anyám mindig is ilyen volt. Nem volt rossz ember, de mindig úgy tartotta, hogy mindenki a saját "csoportjába" illik. Az elmélete miatt pedog képes volt minden szálat megmozgatni, hogy ez így is legyen. Gyerekkorom óta megvan tervezve az életem. Anya gondoskodott róla. Kislány korom óta azt hajtogatja, hogy "Nathan milyen rendes" "Nathan most nyert egy díjugrató versenyen" "Biztos vagyok benne, hogy Nathan szeretni fog majd téged". De nekem nem volt beleszólásom. Elit iskolában tanultam és tűrtem minden szavát.
Nyitás után záporoztak a vendégek. Anyukám és én fogadtuk őket. Az elegáns férfiak és kifinomult nők mosolyogva foglaltak helyet. Büszkén mutogatták ékszereiket és drága óráikat. Néha hangosabban beszéltek a politikáról és a pénzről. Ez az én világom. Arra viszont nem számítottam, hogy Nathan is megtisztelt minket a jelenlétével. Hevesen dobogó szívvel néztem végig az öltönyt viselő fekete hajú fiún. Ő is büszkén mutogatta drága karóráját, üveg hátlapú céges telefonját a füléhez szorította. A napsütés miatt ő is napszemüveget viselt. Anya mellém szökkent és máris mondta a magáét.
- Most lép be a jövendőbelid! Javaslom, hogy húzd ki magad és mosolyogj természetesen! Ó! Már itt is van - anya, apához sétált, és ketten az irodák felé vették az irányt. Az alkalmazottak szaporán és tisztelettudóan vették fel a rendeléseket, esetleg válaszoltak kérdésekre és szolgáltak fel különleges borokból. Ekkor lépett hozzám Nathan.
- Szia! - néztem fel rá. Válaszul feltette a kezét, és a telefonjára mutatott, amit még mindig a füléhez szorított. És egy nagyobb féreg a féreg után. És anya szerint ő tisztelettudó! Nathan szereti megjátszani magát. Leginkább azok előtt, akiktől akar valamit. És mit akar Nathan? Illetve, kit akar?
- Apádék? - nézett végig rajtam. Legszívesebben arcon köptem volna, de holnapra biztos az újságok címlapján találnám magam. Gúnyos mosolyra húztam a szám, és felhúztam a szemöldökömet.
- Az irodájukban! De nem érnek rá! Gyere vissza később!
Nathan végig nézett rajtam, közben az ajkát nyalta. Telefonját maga mellett tartotta, másik kezével úgy simította haját, mintha az aranyból lenne. Csak egy féreg volt. Olyan féreg, mint a másik.
- A te apád és az én apám megbeszélték, hogy este vacsorázik a család! Te is jönni fogsz, igaz?
Nem megyek a féreg lakásába!
- Barátnőmnél leszek!
- Oh! Ezesetben mégis bemegyek apádékhoz, hogy elkérjelek! Na csáó!
