Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
2005 New York, Manhattan
Mindig úgy tartottam, hogy a múlt már nem határozhatja meg a jövőnket, mindig azt hittem, hogy a jelen nem határozhatja meg a múltat.
Sokszor tévedtem már életem során, de azt hiszem, hogy ebben hatalmasat. A múlt örök sebet hagyhat a szívünkben, ami hatással lehet az egész jövőnkre. A jövőben pedig történhetnek olyan dolgok, ami feltépheti a múlt okozta sebeket.
Új életet kezdtem és elfelejtettem a múltat. Nevet változtattam, bár ezt volt a legkönnyebb megszokni. Úgy gondoltam, hogy az új nevem hatalmat adott a kezembe és egy új kaput nyitott meg a számomra. Robert Konstant a múlté volt, egy elvarratlan szál az életemben. A múltam része lett, tehát eltemettem Robertet és új emberré válltam. Azt hiszem, hogy a fájdalom uralta a szívemet, ezért könnyebb volt elfoglalni helyem az új életben. Bár tudtam, hogy az élet mindig tartogat számunkra meglepetést, azt nem tudtam, hogy egy szép tavaszi napon váratlan dolog veszi kezdetét. Eredetileg csak futni indultam a Central Parkba, mert a munka előtt friss levegőt akartam szívni, de teljesen más dolog történt. A Harlem sarkán ácsorgó régi zöld emeletes lakásból egy anyuka lépett ki a kisfiával. Az anyuka arcát fürkésztem, de azonnal felismertem vonásaiban a múltam egyetlen kincsét. Felismertek benne Rost. Ez Rose! Elkerekedett szemekkel bújtam a nagy tölgyfa mögé. Nemcsak Rose látványa, de a ruhája is felkeltette a figyelmemet. Jól tudtam, hogy a szürke egyenruha, amit viselt, az a takarítónők egyenruhája volt. Ép ésszel nem tudtam feldolgozni, hogy a történtek után nem hagyta el New Yorkot! Itt maradt! Itt maradt a fiával... az én fiammal. Leguggoltam és könnyes szemmel néztem a kisfiút, aki nem lehetett több tíz évesnél. Néztem, hogy durcásan cipeli kicsi hátán a kék iskolatáskáját, közben engedelmesen fogja édesanyja kezét, aki hevesen artikulálva mond neki valamit. - El sem hiszem, hogy itt éltek - pillantottam a régi magas házra. - Hát ide menekültél, a múlt fogsága elől, Rose? - suttogtam miközben a mellkasomra szorítottam a kezem. - És ide hoztad a fiúnkat is? - tudtam, hogy az új életem miatt lezártam a múltat és tiszta lappal, új névvel, és új lakással kezdtem, de ha a szívemre hallgattam volna, akkor utánuk futottam volna. Istenem! Mindent megtettem volna, hogy kitöröljem a múltamat, hogy ne legyen közöm ahhoz, hogy egyszer elhagytam a saját fiamat. Beleszerettem ebbe a kicsi fiúba. Imádtam a mozdulatait, mosolyogva néztem, hogy a szellő fujja aranybarna haját. Az arca... a mozdulata de még a járása is az enyém volt. És a tekintete? A kristálytiszta óceán színű szeme? - Pici fiam - támasztottam a fejem a fa törzséhez. - Vajon anyukád milyen nevet választott neked? Vajon milyen vagy, amikor nevetsz? Rám hasonlíthatsz, igaz? Olyan lehetsz mint én - könnyes szemmel ejtettem ki a szavakat. Az utca zajos volt, de hallottam, hogy a kisfiú sírva megszólal. Megtörten néztem, hogy ajkát sírásra görbíti, kicsi kezét a szeme elé tette. Nem értettem, hogy miért potyogtak óriási könnyei, de felébresztette bennem az apai ösztönt. Felébresztette benne azt, hogy édesapa vagyok. Ő volt a fiam. Egy rész belőlem. Már indulni akartam, de ajkamat összeharapva vártam. Csak nagyon hallkan és félig hallottam őket, mert a taxik egymás után haladtak el a széles úton. - Anya! Nekem miért nincsen apukám?!
