Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
1994 New York, Manhattan
Rose és én egy levendula mezőn ültünk. Rose fekete pokrócot helyezett a tisztásra, én pedig almát és finom gyümölcsöket hoztam. Reggel kértem meg a házvezető nőt, hogy csomagoljon el nekem friss ételeket. Mivel apám nem volt otthon, kihasználtam az alkalmat és el kértem Roset egy gyönyörű délutánra. Kezdjük jobban megismerni egymást. Rose és én is sokkal bátrabban és nyitottabban viszonyultunk a másikhoz. Rose a hobbijait osztotta meg velem. Megtudtam, hogy nagyon szeret tájképeket festeni. Szenvedélyesen beszélt a festésről és a képekről, engem pedig elvarázsolt ez a magával ragadó lelkesedés. Eddig én közeledtem felé, de úgy láttam, hogy teljes mértékben viszonozza a közeledésem, ezért elővettem a hátam mögött található barna gitárt és napszemüvegem lencséje mögül pillantottam csillogó szemébe. A lila levendula mező kiemelte pólója sárga színét és sima arcvonásait. Meglepődött, amikor a gitárt az ölembe helyeztem. - Ha már a hobbiknál tartunk - jegyeztem meg hallkan.
- Tudsz gitározni? - húzta törökülésbe lábát a pokrócon. - Gyönyörű ez a gitár - támasztotta állát a kezére. Pengetőt ujjaim közé vettem és óvatosan megpengettem a húrokat. A gitár tisztán és kifinomultan szólt. - Énekelni is fogsz? - érdeklődött.
- Csak ha szépen meg kérsz rá!
- Tehát énekelni is tudsz - ámult mosolyogva. - Elképesztő vagy! Már nem azért... - kuncogott mint egy cserfes lány. - De elég jóképű vagy ahhoz, hogy bármelyik lányt megkaphatod! Miért én kellek neked?
- Nekem nem akárki kell - suttogtam szemébe nézve. - Nekem te kellesz! - bólintottam határozottan. - Az nap este megígértem, hogy udvarolni szeretnék neked! Te pedig elfogadtad! Ezek után miért nézzek más után? - vigyorogtam. Sikerült zavarba hoznom, hiszen elpirulva lesütötte a szemét, és puha ajkát kezdte el rágcsálni. Bárcsak én tehetném! Bárcsak én érinthetném azokat a vörös ajkakat! Rose az első pillantástól elvarázsolt engem. Emlékszek, hogy első találkozásunk utáni éjszakán az ablakban ültem és pengettem a gitáromat. Édesapám nem szerette, amikor zenéltem, az elmondása alapján nem illik egy cipész fiához. De akkor mi illik? A szigor és a tisztelet mindenki felé? Az illik, hogy gazdag lányok után csurgassam a nyálam? Apám elvárta tőlem, hogy végre válasszak egy gazdag lányt magamnak, akivel leélhetem az életem. Apa előtt titokban tartottam Roset, hiszen, ha kiderülne a kapcsolatunk, azt apám nem nézné jó szemmel, biztos vagyok abban, hogy elválasztana minket egymástól. – Mondok neked valamit – helyeztem kezem a gitárra. – Éneklek neked valamit, de cserébe adnom kell egy csókot – tettem fel a mutatóujjamat. – Egyetlen csókot!
- Te tényleg nagyon pimasz vagy! – dobott nekem egy kiflit. Mosolyogva beleharaptam, majd felvontam a szemöldökömet. – Ne néz rám így! Istenem! – takarta el nevetve a szemét. – Még is, hogy lehetnek ilyen gyönyörű kék szemeid? – pislogott ártatlanul. Mivel ezt beleegyezésnek vettem, ezért óvatosan megköszörültem a torkomat és elkezdtem pengetni a gitárt. Azt még nem tudtam, hogy mit fogok énekelni, ezért csak dúdolni kezdtem, majd ötlettől vezérelve elkezdtem énekelni egy régi lassú számot. Rose arcára mosoly ült ki, miközben meghallotta a hangomat. Nem tagadtam, hogy szép hangom volt, igazából nem is tartottam titokban. Miért tettem volna? Nagyképű és sokszor arrogáns is voltam. Sokszor csak magamnak adtam igazat és nem tudtam elviselni, ha valaki megkérdőjelez. De, ha azt mondom, hogy Rose elvarázsolta a szívem, akkor az úgy is volt. Ajándékként fogadtam a vele töltött hónapot, hiszen múlt az idő, mi pedig közelebb kerültünk egymáshoz. Ősz beköszöntével minden megváltozott. Nem titkoltuk, hogy együtt vagyunk, csupán apám nem tudott róla. Kézen fogva sétáltunk a Central Parkban. A vörös és sárga levelek közt egymás kezét fogtuk, közben nevetve beszélgettünk. 1994 tényleg az én évem volt. Roseal való megismerkedésem megváltoztatta a nézőpontomat a világgal kapcsolatban. És én is változtam.
