Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kanapén feküdtem és a testemre húztam a vékony fehér pokrócot, miközben lábamról lerúgtam a cipőmet és a plafon felé pillantottam. A tekintetembe könnyek szöktek, a kezemmel pedig letöröltem. A dohányzóasztalon csokoládé volt, amiből elvettem egyet, kibontottam majd a számba helyeztem. Boldog voltam, mikor a csoki íze szétterült a számban. Málna és enyhe mogyoró íze volt. Magam mellett mozgást észleltem, de nem pillantottam oda. A behúzott függönyök nem engedték át a nyári nap szikrázó sugarait, helyette sötétség telepedett a szobára. Mikor megköszörülte a torkát, én felé pillantottam és felvont szemöldökkel vártam, hogy felém intézze szavait, de helyette csak a mappáját lapozta és piros keretes szemüvege lencséi mögött fürkészte a lapomat. Hangos sóhaj szakad fel torkomból és úgy éreztem legszívesebben elmenekülnék, de én magam kértem időpontot.
- Tudja, hogy mikor volt nálam utoljára, Mr. Baker? - a pszichológus felém pillantott, kecses lábát keresztbe fonta, fehér ingje kiemelte a dekoltázsát. - Tavasz elején - válaszolt a kérdésére, majd benyálazta vékony ujja hegyét és lapozott a mappában. - Most miért jött el hozzám? - kezdte a kérdését.
- Beszélni akarok az érzéseimről - helyeztem tarkóm alá a kezem és összehúzott szemekkel fürkésztem őt.
- Ez meglepett! Maga általában nem szeret a porblémáiról beszélni! Mindig ki kellett húznom magából a gondolatait!
- Most úgy érzem, hogy erről tényleg beszélni szeretnék! - ekkor hátra dőlt a székén, mappáját az asztalra csúsztatta és oldalra biccentett fejjel várta, hogy folytassam. - Mondjuk azt nem mondtam, hogy könnyű lesz - sóhajtottam.
- Akkor csináljuk azt, hogy én kérdezek és maga válaszol - a pszichológus nyugodt természettel rendelkezett. Mindig bólintott és halkan beszélt. Én voltam az, akinek izzadt a tenyere és gyorsabban vert a szíve. Nem voltam nyugodt, de készen álltam beszélni az érzéseimről. - Most hogy érzi magát? - vette kezébe a tollat.
- Csalódott és dühös vagyok! Kicsit mérges és szomorú!
- Mire gondol most? - összehúzott szemekkel várta a választ. Mire gondolok most? Mindenre. Az életemre. Anyukámra, apámra, Sarahra, a hazugságra... mindenre ami ide elvezetett. Nyeltem egyet. Sűrű könnycseppek szöktek a szemembe, amit próbáltam leküzdeni.
- Megtudtam, hogy ki az apám!
- Ez hogy érintette magát? Hogy tudta meg? Talán fájdalmasan érintette az igazság? - biccentett együttérzően. Egy sóhajjal válaszoltam. Kezdtem rossz ötletnek érezni, hogy eljöttem ide. Azt hittem, hogy erről könnyebben fogok tudni beszélni, de rájöttem arra, hogy semmi nem egyszerű.
- Sokan hazudtak nekem! Átvertek és eltitkolták az igazságot!
- Kik titkolták el? - a kérdésre nyakamhoz szorítottam a pokrócot és lehunyt szemmel szívtam be a levegőt. Ez a legnehezebb része. Beszélni arról, ami valóban fájt.
