Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Este nyolc órakor a kórház kávézójában ültünk. Fáradtan beszélgettünk és kezeink közt tartottuk a barna műanyag pohárba öntött meleg kávét. Én a pohár felületén található kávé lógóra pillantottam, kezemmel megsimítottam. Fura volt a társaságunk, de annál jobban éreztem magam. Ian, Raphael, Bob és Nathan anyukája is megérkezett, aki egyébként egy igazi tündér. Nem beszéltem még vele, csak köszöntünk egymásnak, de egyszer - kétszer kimutatta felém, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Nem hibáztattam, a hírnevem megelőzött, biztos vagyok bennem, hogy sok mindent tud rólam. Vajon Nathan édesanyja megtudta Ian titkát? Ian elárulta neki, hogy van egy másik fia? Nem ismerem a kapcsolatukat, nem tudom, hogy a nő milyen szerető, de láttam köztük egy láthatatlan kapocsot, ami olyan volt, mint Sarah és köztem. Pillantásból értették egymást, mozdulatokkal kommunikáltak, néha egymás szemébe néztek, hogy erőt gyűjtsenek. Nathan édesanyja vékony, sötétbarna haja egyenesen a válláig ért. Gyöngysor díszelgett a nyakában, egy csipke mintás blúzt és fekete cseruzaszoknyát viselt. Kezével feszülten szorította a táskáját és minden pillanatban Nathan szobája felé pillantott, végül nem bírta tovább és azt mondta, hogy megnézi a fiát. Ott maradtunk páran, néma csend telepedett a társaságunkra. A tetovált menedzserem fordítva ült a széken és egy hot dogot evett. - Csórikám - motyogta maga elé. Jó időzítés Bob... Ian csak felvont szemöldökkel pillantott felé, majd egyenesen a szemembe nézett, miközben Sarah halántékát puszilgattam.
- Remélem, hogy te nem vagy olyan makacs és önfejű mint a testvéred - tenyerébe temette arcát, én csak elpirulva megráztam a fejem és nehezen felsóhajtottam.
- Inkább nyugodt természetű vagyok!- vallottam be őszintén. - És higgadt is! Általában kiegyensúlyozott vagyok!
- Akkor rám ütöttél - emelte ajkához a kávét. Ez a mondat fényt hozott a szívembe, éreztem, hogy a keserűség kezd tovább állni. Bár aggódtam Nathan miatt, ezt a szívemben is éreztem. Furcsa, hogy egykor utáltuk egymást, de ma...olyan természetesen viselkedtünk egymással, hogy az már valóban csodának számított. Nem tudtam, hogy igazásból mi indította el bennünk ezt a fajta közeledést, talán azonnal felfogtuk, hogy a testvér szó mit is jelent.
Köteléket...
Egyenlőséget...
Támaszt...
Egy szó megváltoztatta a nézőpontot és háttérbe szorítottuk a múltat. Rájöttünk arra, hogy nem utálhatjuk egymást örökké. Testvérpárként nem viselkedhetünk így egymással, még akkor sem, ha csak fél testvérek voltunk. Akkor is a vérem.
- Remélem, hogy Nathan elvállalja a műtétet - pillantott ránk Raphael.
- Én is! Bár biztos vagyok abban, hogy nagyon rá kell majd erőltetni - sziszegte Ian a fogai közt, majd rám pillantott. - Veled beszélt?
- Fogjuk rá - mosolyogtam. - Érdekes természete van!
- Imádnivaló amikor jó kedve van! - kacsintott Ian. - De amúgy az apám természetét örökölte - nevette el magát fájdalmasan.
