Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tegnap nehéz szívvel engedtem el Saraht a Central Parkban. Minden elköszönésnél valamiért azt éreztem, hogy az utolsó. Ez miatt feszült és kétségbeesett voltam. Egész nap újságokat hordtam ki. A sorházak közt sétálva minden kerítés után bedobtam az ajtó elé az összekötött újságokat és hírlapokat. Néha, mikor elfáradtam leültem egy lépcsőre és felsóhajtottam. Az előttem elsétáló emberek összeráncolt szemöldökkel néztek rám, sokszor nagy távolságban kikerültek, mintha fertőznék. Én csak a fejemet ráztam. Soha nem fogom megérteni az embereket. Hosszú percek teltek el úgy, hogy Manhattan másik végén az utolsó előtti háztömb koszos lépcsőjén ültem. Az emberek jöttek és mentek előttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ők mit tekintenek az élet értelmének.
A munkát?
Az ételt?
A pénzt?
A telefont?
A feleségüket férjüket?
Esetleg az autót, ami mindennap viszi és hozza őket a munkából?
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az értelme nem tudnék rá pontos választ adni.
Talán a szerelem.
Talán a levegő.
Talán a szívdobogás.
Talán a szeretkezés és családalapítás.
Délután lehetett, amikor becsuktam magam után a bejárati ajtót. Egy év alatt nem változott a lakás, viszont otthonosabb lett. Sarah hozott nekem egy szép függönyt és egy igazi fali órát. Kértem, hogy vigye el, mert nem szeretnék neki tartozni, de ő ragaszkodott hozzá. Sokszor megfordult a fejemben, hogy miért nem meséltem el, hogy mi történt azon az éjszakán...
Az éjszakán, mikor betörtek hozzám.
Az éjszakán, mikor megvertek.
Mikor megvágtak, és amikor a lelkembe tapostak.
Vajon miért nem mondtam el neki? Miért nem akasztottam a lelkére és kérdeztem meg őt, hogy miért ismert ilyen szörnyű alakokat?
Talán azért, mert elakartam temetni. Elakartam felejteni azt az estét. Nem akartam gondolni rá. Úgy akartam csinálni, mintha nem történt volna meg. De az igazság az, hogy nem tudtam kitörölni. Ahogy a történészek sem tudnak változtatni a múlton, úgy én sem tudok elfelejteni, sem megváltoztatni azt a szörnyű dolgot, amin keresztül mentem.
Féltékenység.
Arrogancia.
Beképzeltség.
Düh és hatalom, ami hajtotta a srácot. A nevét azóta sem tudom. Egy év telt el azóta, de ez alatt az egy év alatt nem hozott vele újra össze a sors. Jobb is így. Viszont a szörnyű éjszaka óta ezt az egy évet a barátnőmmel töltöttem. Ez az én ajándékom.
