Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem tudtam, hogy miért vezetett ide az utam. Nem tudtam, hogy mit kerestem itt. Talán emlékeket. Talán újra átakartam élni a boldog perceket. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez nem a gyengeség jele. Azt akartam, hogy ez ne legyen fontos. Igyekeztem elfogadni, hogy már gyógyultam. De mennyit? Amikor négy év után újra találkoztam Aidennel minden emlék a nyakamba zúdult. Tényleg ennyire gyenge lennék? Az volnék? Könnyes szemmel sétáltam a Central Parkban ahhoz a padhoz, ami régen közel állt a szívemhez. Itt kérte meg Aiden a kezem. És itt tört darabokra a szívem. Ez a pad fontosabb volt nekem, mint bármi más a világon. Tudtam, hogy az emberek helyekhez is tudnak ragaszkodni. De ennyire? Könnyes szemmel simítottam meg a pad támlájára firkált nevünket. A két név egy szív belsejébe volt írva. Felsóhajtottam és a padra ülve megsimítottam Aiden nevét. Megráztam a fejem. Az emlékek nem mindig vannak rám jó hatással. Néha boldog emlékként tekintek a múltra, néha pedig szomorúvá tesz. Szomorúvá, mert engedtem veszni a szerelmünket. Emlékszek, hogy édesanyám kényszerített arra, hogy egy olyan döntést hozzak, amit nem szeretnék és soha nem is szerettem volna. Anya azon a napon pecsétet nyomott a jövőmre. Azt hiszem, hogy nem a jövőm miatt tette. Igazából csak féltette a hírnévét és a család becsületét. Anya kislány koromban eltervezte a jövőmet. Szerinte egy gazdag férfihoz fogok hozzámenni, egy olyanhoz, aki hozzám illik. Anya ebben mindig is hajthatatlan volt. Szentül megvolt győződve, hogy amit ő eldöntött az a helyes út. Pedig anya nem vette észre azt, ami a csillogás mögött volt.
Én szerelmes voltam.
Én boldog voltam.
Szerettem egy fiút.
Mindenemet odaadtam volna neki.
Anya nem figyelte, hogy napról napra boldog lettem Aiden miatt. Nem érdekelte és csak jobban hajtotta őt a döntése. Megijedt, hogy a hírneve veszélybe kerül, ezért pecsétet nyomott a jövőmre. Én pedig szentül megvoltam győződve, hogy anya elküldött volna szanatóriumba. Kitalált volna egy mentális betegséget csak azért, hogy felvegyenek. Utáltam ez miatt az anyámat. Undorító dolgot csinált. Bántott és ami még fontosabb... nem akart meghallgatni és hátat fordított nekem. A lelki fájdalom súlya mindig nehezebb volt. Az embert gyötrelmes és nehéz utakon vonszolja át. Lelkileg kikészül tőle az ember és talán örök nyomott hagy a szívben. Mai napig éreztem a súlyt és a bánatot, amit azon a napon, amikor Aiden megkérte a kezem. A keserűség és a bánat egy olyan nyomott hagyott bennem, ami talán soha nem fog elmúlni. – Istenem – suttogtam a szívemet simogatva. – Miért történik ez?
- Azért, mert elhagytál – a könnyeimtől homályosan látva fordultam hátra és hirtelen Aiden Bakerrel találtam szembe magam. Reagálni sem tudtam, csak csendben néztem őt. A tekintetem néha lesütöttem, hogy ne lássa rajtam azt, hogy sírok.
