Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ismered az érzést, mikor végre megkapod azt, amire vágysz, de hamar meg is fosztanak tőle, mert nem hozzád való? Ezt éreztem, mikor a Central Parkban az a gazdag gyerek elhúzta mellőlem Saraht. Amikor Sarah mellettem volt, úgy éreztem, hogy értelmet nyert az életem. Mosolyogtam és nevettem minden gondolatán. Ittam és ettem minden szavát. Rajongtam a gondolkodásáért.
Egy napra boldog lettem.
Egy napra eltűnt a nyomorom.
Egy napra igazi fiúnak érezhettem magam, aki egy gyönyörű lány társaságában élvezheti az életet. De az a ficsúr mindentől megfosztott. Kitépte védelmező ölelésemből a reményemet és merte feltételezni rólam azt, hogy szakadt ruhákat hordok. Hiszen ilyenek az emberek. Azt tartják nyilván ami egyből látszik. De mi van azzal, ami nem látszik?
Mi van a szívvel?
Mi van a lélekkel?
Mi van az érzésekkel?
Egyszerűen csak földbe tapossuk az ember lelkét és utána úgy csinálunk, mintha semmi nem történt volna? A gazdag ficsúr ezt csinálta azzal, hogy elvette tőlem Saraht, a tudtomra is adta, hogy nem illik hozzám.
Ő gazdag.
Én szegény.
Ő ápolt.
Én koszos.
De miért számítana, ha Sarah mellettem őszinte szívvel mosolygott? Az élet értelme nem az, hogy megtaláljuk azt, aki mellet őszintén tudunk mosolyogni? Én megtaláltam. De elvették tőlem.
Este kilenc órakor fekvőtámaszokat csináltam a szobában. Nem volt rajtam póló, csak egy fekete nadrág. A normális emberek nem csinálnak késő este gyakorlatokat. Sokan tévét néznek és nevetve beszélik át a nap történéseit.
Nekem nem volt tévém.
Nekem nem volt telefonom.
Egyszerűen csak nem volt rá szükségem. Nem érdekelt, hogy mi zajlik a közösségihálózaton. Nem foglalkoztam azzal, hogy kit raboltak ki a mai nap. A politika, ami a legkevésbé érdekel. Nem tudtam, hogy most melyik híresség vált el a gazdag férjétől. Nem tudtam, hogy kit csuktak le gyorshajtás miatt vagy drogok fogyasztása miatt. Mert a közösségioldalnak van egy óriási nagy hátránya. Beszippantja az embert.
Miért fényképezzem le, hogy mit vacsoráztam az nap éjszaka? Azért, hogy kitegyem az internetre?
Miért fényképezzem le magam kondi után?
Miért pózoljak a tükörben?
Minden időpocsékolás, amit az ember elveszteget a pillanatból. Egy naplementét szabad szemmel kéne nézni, és nem a telefon képernyőjén keresztűl. Ezt teszi a közösségioldal. Az emberek már nem a pillanatnak, hanem a lájkoknak és az ismeretségnek élnek. Ezt utálom. Utáltam és utálni is fogom. Miközben guggolásokat csináltam, hírtelen valaki kopogott az ajtómon. Annyira meglepődtem, hogy izzadva és levegő után kapkodva pillantottam a lakattal ellátott bejárati ajtó felé. Ki lehet az ilyen későn? Talán a szomszéd megint kizárta magát? Azt akarja, hogy engedjem be? A szürke pólóm után kutattam, közben a kopogást átváltotta a dörömbölés. A szék támlájáról lehúztam és végig húztam a testemen. – Mi van már? Nem tudok új ajtót venni, ha szétvered! – morogtam mit sem sejtve, hogy ki áll az ajtó túloldalán.
