Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tegnap csak pár szót váltottam Nathannal, mert az altató miatt gyorsan elaludt. Nem tudtuk jobban megismerni egymást, legtöbszőr csak szótlanul ültem az ágya mellett és végig néztem, hogy elalszik. Ezért ma reggel első utam a kórházba vezetett. Nathan tudta, hogy meglátogatom, de arra nem számíthatott, hogy nem üres kézzel megyek. Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben a csukott ajtó előtt álltam. Olyan voltam mint egy gyerek, aki újra találkozhat az anyjával. Kicsit izgatottan, kicsit pedig félve léptem be az ajtón. Nathan már nem aludt, hanem reggelizet. Amikor megpillantott, meglepetten felvonta szemöldökét és kíváncsian nézett végig rajtam. Nem láttam rajta undort vagy, hogy nem szívesen lát engem. Tegnap délután valóban csak egy - két szót váltottunk egymással, de az többet ért minden szónál. Tekintete a kezemben található albumra tévedt, és amint jobban meglátta, félre tette a reggelit és egyenesen a szemembe nézett. - Az egy focis album?
- Háromszáz kártya van benne - leültem az ágya mellett található fa székre, majd az ölembe tettem az albumot. Gyerekkoromban én is rajongtam a fociért, a gumilabdával gyakran futottam le a parkba, hogy játszani tudjak vele. Akkoriban nagy dolognak számítottak a focis kártyák, amit a gyerekek egy albumba gyűjthettek. Emlékszek, hogy már mindenkinek voltak kártyái, csak nekem nem. Én is gyűjteni akartam őket, ezért kértem anyukámat, hogy egy kicsit mindig többet fizessen a boltban, mert ajándékkártya járt a vásárlás összege mellé. Anyukám természetesen nem vásárolt mindig többet, ezért a Central Parkban gyakran cserélgettem a kártyákat többi fiúval. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy akkor azok a kártyák nekem mindennél többet jelentettek, ahogy most is. Tökéletesen tükrözték a gyerekkoromat és a foci iránt érzett szeretetemet. Természetesen nekem nem volt Messis mezem, még normális focilabdám sem volt, de évekig gyűjtöttem a kártyákat és mindig vigyáztam rá. Mondhatni az album volt gyerekkoromban az egyetlen olyan dolog amit mindentől és mindenkitől féltettem. Emlékszek, hogy csak ötödikes lehettem, amikor este az ágyamban a takaró alatt a kevés kártyáimat nézegettem és úgy beszéltem hozzájuk, mintha a focisták valóban velem lennének. Mindig számoltam őket, és igen, az volt a cél, hogy egyszer egy focis albumba tegyem őket. Nyolcadik év elejére sikerült majdnem az összes kártyát összegyűjtenem, amiket utána egy albumba helyeztem. Szép emlék és még közel áll a szívemhez, de van rajtam kívül valaki, aki még nálam is jobban szerette a focit. A híres focisták képével ellátott kék és piros színű albumot nézve döntöttem el, hogy most megválok tőle.
- Háromszáz?! - kérdezett vissza. - Akkor az összes megvan! - mikor átadtam neki,valóban úgy vette el, mintha kincs lenne. Kicsit felült és kíváncsian kinyitotta. Tudtam, hogy tetszett neki, ez az arcára volt írva. - Azta! - lapozott mosolyogva. - Itt van Ronaldo, Messi és még Ibrahimovic - pillantott rám. - Meddig gyűjtötted ezt?!
- Több mint két évig azt hiszem - helyeztem a tarkómra a kezem. Nathan nagyokat pislogva nézett rám, majd tovább lapozott az albumban, közben az arcát fürkésztem. Nathan valóban nem festett túlságosan jól. Az arca megviselt volt, a szeme alatt pedig szürke karikák húzódtak, az ajka pedig színtelen és cserepes volt. Az arcát fürkészve rájöttem arra, hogy valóban hasonlítunk, ez pedig boldogsággal töltött el. Bár tudtam, hogy a kapcsolatunk nem lesz egyről a kettőre felhőtlen, de a szívem mélyén bíztam abban, hogy...valóban a testvérek leszünk.
