Ziccerek és életek

4. ~ Bíborkék ~

Ha meccsnap, akkor a Griffin megtelik könnyebben megsérült szurkolókkal. Ez a nap sem kivétel, ám ma a baleseti ambulanciájára is kerültek. A huszonhármas számú szobához tartok, kezemben Matteo Lopez leleteit olvasom. Egy csukló- és egy orsócsont töréssel megúszta zuhanását. Szeme alatt és arca bal oldalán tenyérnyi nagyságú vérömleny jelzi, mekkora szerencsével élte túl meggondolatlanságát. A kórteremben Matteo ágyán kívül minden betegnél el van húzva a lila elválasztó függöny. A gépek kattognak, a betegek életfunkciói nem nagy meglepetésre rendben vannak. A nyolc ágy mindegyikén fekszenek, próbálják a zavaros fényt kizárni a szemükből.

– Ejha! – füttyent egyet az egyik sérült. Feje turbánszerűen van bekötve. – Maga aztán tényleg gyönyörű, nem csak a fotókon látszik úgy.

– Paparazzi fotókon – javítom ki hátrafordulva. – Egyik újságnál sem voltam élesben.

– Mér' ő kicsoda? – bökdösi ujjával a mellette álló srác. A Red Wings mez nála is alapkelléknek számít.

– Ah, te hígvelejű! – csapja tarkón a turbános. – Ő Cora Moss, Josh Brown felesége.

– Jaaaa... – tátja nagyra száját. – Ezer bocsánat, hölgyem!

Újabb tarkón csapást kap a turbánostól. – Doktornő, te igen hülye, te!

– Jó' van má'! – dörzsöli kipirosodott tarkóját.

– Remekül megfelel a hölgyem is, nem kell hivataloskodni, ne üssék agyon egymást. A hullaház elég messze van, a benzin meg drága – oldom a köztük lévő részeges feszültséget.

Matteo ágya mellé lépek, udvariasan mosolyog bajusza alól, aztán kevéssé lehajtja fejét egyfajta üdvözlésképpen. Rosa kezébe adom a fia leletét, aztán elmondom a tudottakat:

– Nagy szerencséje volt a fiának. Kétszeres törés, egy csuklóban, egy az alkarban, de a röntgen szerint nincs szükség műtétre. – Matteo felé fordulok. – Arra viszont szükség van, hogy az úrfi ne igyon annyit a meccseken. Több esélyt nem fog onnan fentről kapni. Hat hét múlva vissza kell jönnie újabb röntgenre, addig ne terhelje. Most pedig legyen kedves követni az utasításaimat, megvizsgálom, hogy az agyrázkódás nem találta-e meg.

Egyensúlya és reflexe annyira mondható jónak, mint egy átlagos részegnek. Amint megvizsgáltam térdreflexeit segítek neki visszaülni az ágyra; csuklómba fogódzkodik, és ezt bizony meg is érzi. Halkan szisszenek fel, ám így is olyan hangos voltam, hogy a kórteremben összegyűlt orvosok a fejüket rögtön hozzám fordítják.

– Elnézést! Nem akartam bántani! Túl erősen szorítottam? – Matteo képe falfehér lett az ijedségtől, az enyém meg a lebukás veszélyétől.

Megrázom a fejemet, és rámosolygok.

– Semmi gond! Néha becsípődik egy ideg, az fáj ennyire. Mindjárt kutya bajom lesz.

Hazugságom kegyetlenül kacag fejemben. Szívem legszívesebben elkiáltaná magát, világgá kürtölné kínját, megmutatná sebeit.

Szerencsém, hogy az orvosok bele vannak merülve a sérültek vizsgálásába, ám Rosa nem. Összeszűkült szemeit rám emeli, ráncokba szökik homloka, míg én érthetetlen és felesleges jegyzeteket írok Matteo kórlapjára, ezzel kizárva Rosa jó eszű tekintetét.

Nem várt segítség érkezik a szorult helyzetembe.

– Cora, tudnánk gyorsan pár szót váltani egymással? – lép mellém Charlotte.

Köztudott, hogy odáig van Josh-ért, ezért nem is kedvelem őt. A féltékenység távol áll tőlem, de valahányszor meglátta Josh-t a kórház közelében, mikor engem várt (akkor még Josh hajlandó volt eljönni a kórház területére), úgy mászott rá, mintha ott sem lennék. Josh sem sokáig tűrte, egy „Ne nyomulj, mert barátnőm van!" oltással örökre elintézte Charlotte becsületét.