Ziccerek és életek

35. ~ Császárkék ~

Búg a terepjáró motorja, Declan a kormánynál ülve tépkedi a körmét. Én a bőrömet rágva pillantok a rendőrség betonépületére.

Ma van február negyedike.

Sokat gondolkodtam, végül arra a következtetésre jutottam, hogy nincs értelme izgulnom. Josh igazat szólt; nincs jó vagy rossz, csak jog. Vannak tanúim és a bántalmazás utáni képeim. Declan fog mellettem tanúskodni. Ha ez nem elég a bíróságnak, és az ő igazának sem hisznek, akkor fene egye Amerikát meg a törvényeiket!

A rendőrséget köd borítja, komoran szemezek a bejárattal.

– Bemegyek veled – csatolja ki Declan a biztonsági övet.

– Nem – ellenkezek. – Egyedül szeretném végigcsinálni. Ez is egy gyógyulási fázis. Majd jövök, szeretlek – pattanok ki az autóból, és becsapom az ajtót.

Bent mintha a fal is engem figyelne. Alig ülök le, a monitoron megjelenik a hívószámom. Remegő lábakkal indulok a szobába. A véremben csörgedező félelem és az adrenalin hű társakra lelnek egymás jelenlétében.

Ha kiröhög a rendőr? Ha azt mondja, megérdemeltem?

Hülyeség!

Kopogva toppanok a helyiségbe.

– Jó reggelt... – A hangom halk, talán suttogok. Nem érzem. Nem én cselekszek, hanem a bennem kavargó akarat.

Szédít a félelem, a mellkasom dühös dübörgése nagyszerűen reprezentálja, mennyire rettegek a következményektől.

A rendőr harsogva köszön, a számítógépen ügyköd, majd az asztalától felállva kezet fog velem. Erős szorítás babérbokorként szorul a kezemre.

– Félek... – vallom be zavaromban.

– Bántották? – A rendőr megtámaszkodik az asztal sarkában.

– Két évig. A volt férjem. – Képkockaként peregnek le Josh-sal a boldog emlékeim. Kidobom őket a kukába – már, ami marad belőle. Egyszer megfontolom, hogy inkább elrohanok és mégsem jelentem fel, de... ezt nem magam miatt teszem már. Magam miatt tettem volna, ha nyolc hónappal ezelőtt jelentem fel. Ezt azokért teszem, akik nem mernek lépni. Tudja meg a világ, hogy a bántalmazó kapcsolat nem oké, és mindent meg kell tenni azért, hogy ez visszaszoruljon.

– Nem kell félni – nyugtat–, csak beszéljen őszintén. Itt senki sincs maga ellen. Fújja ki a levegőt és kezdjen beszélni. Akár lassan, ha Önnek úgy jobb. Vagy ha szeretné, hadarja el.

Fura hangon fújom ki a levegőt. Kiszakad belőlem a félelem. Helló, adrenalin, rég láttalak egyes egy magadban.

– Feljelentést szeretnék tenni – rogyok le a székre. – Josh Brown ellen. Családon belüli erőszakért. Ne nevessen ki – lehelem.

A billentyűzet kattogása ütemében dobolok a lábammal.

– Én nem nevetem ki, Miss Moss. A törvény magával, nem maga ellen van, ehhez viszont meg kell nyílnia – fűzi össze az ujjait.

– Több, mint két évig bántalmazott. Öhm... A nyolc hónappal ezelőttiről van bizonyítékom... és tanúim. A... bizonyítékokat odaadjam vagy...? Csak képek.

Azt a! Ez jó érzés! Beszélek! Annyira büszke vagyok magamra! Felszabadulást érzek. Egész végig valami lenyomva tartott a víz alatt, de most kirántottak onnan; fellélegzek. Nincs bennem gát – a szavak kiömlenek. A szívem néhány vérző felülete ismét beheged. Azt hittem, a legborzasztóbb beszélni egy rendőrrel, de nem. Hálát érzek, mert hisz nekem. Ha ő hisz nekem, talán a bíróság is fog.