Ziccerek és életek

25. ~ Olajkék ~

Egy tetkónál nincs megállás, tartja a mondás. Ez a szeptember valószínűleg azért is telt el olyan gyorsan, és lépett át a hidegebb októberbe, mert vártam, mikor jön el a nap, amikor időpontom van a tetkós sráchoz. Minimalista rajzok ölelik körbe a testem. A mai napon a könyökhajlatom alá került egy cuki láma sziluett is. A tarkómon, a gerincem vonalán egy kínai írás vegyül a bőrömbe. Élni annyi, mint küzdeni. Csuklómon két pillangó kergeti egymást, oldalamon, a mellem vonalát követve egy apró rózsa terül el. Utóbbiról Declan semmit nem tud. A legmélyebb gondolataim között, a remény egyetlen egy fénycsóvája azt mondatja velem, talán egyszer meglátja, miközben szenvedélyes csókba burkolózva a hideg elől lerángatja rólam a ruhát, hogy a testével melegítsen fel. Semmi esélyt nem látok rá, de a reményben hiszek. Hiszek benne, hogy nem finoman kopogtatni fog az ajtón, hanem a csizmáját felvéve, berúgja azt.

Majdnem leejtem a csokipelyhes muffint, mikor Anja és Declan fent az emeleten egymás hogylétéről érdeklődnek kicsit sem finoman. Játszanak. Fogalmam sincs, milyen ördögi videojátékkal, de megírhatnának ebben a pillanatban egy káromkodás kéziszótárt. Leteszem a konyhaasztalra a becses muffint.

Feltrappolok dühösen az emeletre.

– Lehetne halkabban? – kiabálom túl őket. – Majdnem odaveszett a muffinom, úgy megrémültem.

– A kurva anyját – szisszen fel Declan.

– Úgy, ahogy mondod! Egzisztenciális krízisem lett volna, ha ez bekövetkezik. Várj... te most nem is velem beszélsz? – lövellem rá haragos pillantásom. Mit sem érek vele. A konzolt nyomkodja.

Bezzeg ott lent nem ért hozzám azokkal az ujjakkal! Mondjuk én sem kértem, de akkor is! Ha már őt nem kaphatom meg, az ujjait szeretném.

Declan hivatalosan is a szívembe fúrta magát, és kezd a közepe felé úszni. Még mindig csak tetszik, de nem sokáig fog ez az érzelem a lábán maradni. A szerelem meg fogja ölni. És engem is. Olyan ez, mint az élet ciklusa. Meg az én havi ciklusom... amiatt vagyok ma ennyire ideges.

– Hallóóóóóó! Muffin gyilkosok! Halkabban!

– Jól van, doktor néni – intézi el ennyivel Declan. – A picsába. Faszom, hogy a gecibe van ilyen reflexed? – löki meg Anja vállát.

– Katona voltam, tesó.

Forgatom a szemem.

– Lehetne, hogy nem káromkodtok? – Feszülten dobolok a lábammal.

– Jaj, ne már, Cory! Te most komolyan el tudod képzelni, hogy videojátékozol, elvétesz egy lövést, és annyi csúszik ki a szádon, hogy a macska rúgja meg?

– Igen!

Ezek ketten az elmúlt egy hónapban olyan jóban lettek, hogy egymás fenekéből sem hajlandóak kiszállni. Ami igenis zavar... Így nem merek Declantől puszit kérni, mert Anja akkor a szent könyvbe is belefoglalná, hogy én bizony szerelmes vagyok. Nem mondom el neki. Hadd tudja először a szívem feldolgozni, hogy éltető dobbanásai nem szólnak másnak, csak Declannek.

Dühösen húzom magam ki. Az én volt szobámba csörtetve lekapom a polcról az átlátszó virágos vázát, majd visszamenve hozzájuk lecsapom az asztalra.

– Virágot szeretnél? – kérdezi felcsillanó szemmel Declan.

– Azt szeretném, ha minden káromkodásnál száz dollárt beleraknál.

– Hamar meg fog telni – morogja Anja kárörvendőn. – Szú-szá, ezen egyszer én is átestem – lapogatja meg Declan lapockáját. – Ha megtelt, vegyél belőle neki valami szépet. Díjazni fogja. Még egy menet? – sandít Declanre, aztán a tévére.