Ziccerek és életek

33. ~ Akvamarinkék ~

A traumák legjobb gyógymódja, ha szembenézel a múltaddal, kiragadod onnan a tanulságot, zsebre teszed, aztán kiragadod a rosszat, a megbocsáthatatlant, azt viszont bedobod a kukába, és felgyújtod.

Égjen a francba.

Tegnap támadt egy ötletem, amibe Declant is bele szeretném vonni. Vészesen közeleg az a bizonyos február negyedike, ahol világ előtt kell beszélnem az engem ért sérelmekről. Tekintsük a mai napot egyfajta főpróbának, kevesebb ember előtt.

Képes leszek egyáltalán beszélni? Apámon bosszút álltam, azóta érzem a hátszeleit. Női megérzésem azt súgja, Josh-on nem szabad átgyalogolni. A feljelentést mindenképpen megteszem, de ország-világ előtt alázzam meg... A bosszúálló énem apám megölésével elköltözött belőlem.

Anja belibben a műtő előterébe.

– Hogy van a srác? – Aggódva feszíti a gyomrához a kezét.

A fiú, akit műtöttem, afroamerikai. Vélhetően egy banda bántalmazta, mert „kezd elfeketedni a város, és ezt meg kell akadályozni". A srácot egy késsel a gyomrában hozták be a mentők.

– Jók az esélyei, holnaputánra fáraszthatod a vicceiddel.

Szélesen vigyorog.

– Hálám jeléül felengedtem Declant ide.

– Itt van!? – szorítom a kezem a sapkára. – Jesszus, tiszta vér vagyok! Így nem vagyok valami kívánatos – húzom el keserűen a szám a zöld ruhámat látva, amire friss vér tapad. – Hacsak nem vámpír.

– Mi van, dugni akarsz? – neveti.

– Na, és ha igen? – húzom fel az orrom.

– Csak nem megtörtént már az első? – kérdezi.

Elmélázva mosolygok a maszk mögött.

– Tegnapelőtt. Alig fájt! Ilyenkor lehetek büszke magamra, igaz?

– Még jó hogy!

– És te és Ollie?

– Nekünk még nem volt.

– Akkor hova tűntetek a bulin?

– Azt nem mondtam, hogy a szánkat és a kezünket nem használjuk...

– Pedig ideje lenne bevetni a mutánst.

– Majd később. Megerőszakolták, nem akarok semmit elsietni.

– Akar szeretkezni?

– Célozgat rá.

– De ha célozgat rá, jó eséllyel készen áll. Kommunikáljatok; ez a legfontosabb a kapcsolatban.

Mondja ezt az, aki az exférjével a vége felé alig mert kommunikálni. Totál defektes volt a kapcsolatunk, amiben nem csak Josh volt a hibás. Nem azt mondom, hogy én voltam a fő probléma, de hiba bennem is volt. A félelem hozta ki belőlem, ez azonban nem változtat már semmin.

– Kösz a biztatást – küld felém egy kósza mosolyt.

– Most már mehetek? Declan hiányom van!

A műtő öltözőjében megszabadulok a kesztyűtől, a véres, egyszer használatos textil zsilipruhámtól, a maszktól, majd a sapkától. Az erre kijelölt kukába dobom, és visszaöltözök a vértől mentes, lámás tunikámba.

– Csak érdeklődnék, mert Declan frankón túloz. Ugye, hogy az én szerszámom nagyobb? – vigyorog, ahogy az öltöző zsilipe becsapódik mögöttem.