Ziccerek és életek

5/1. ~ Ciánkék ~

„𝑱𝒖𝒔𝒕 𝒂 𝒔𝒎𝒂𝒍𝒍 𝒕𝒐𝒘𝒏 𝒈𝒊𝒓𝒍, 𝒍𝒊𝒗𝒊𝒏' 𝒊𝒏 𝒂 𝒍𝒐𝒏𝒆𝒍𝒚 𝒘𝒐𝒓𝒍𝒅

𝑺𝒉𝒆 𝒕𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒉𝒆 𝒎𝒊𝒅𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 𝒕𝒓𝒂𝒊𝒏 𝒈𝒐𝒊𝒏' 𝒂𝒏𝒚𝒘𝒉𝒆𝒓𝒆

𝑱𝒖𝒔𝒕 𝒂 𝒄𝒊𝒕𝒚 𝒃𝒐𝒚, 𝒃𝒐𝒓𝒏 𝒂𝒏𝒅 𝒓𝒂𝒊𝒔𝒆𝒅 𝒊𝒏 𝒔𝒐𝒖𝒕𝒉 𝑫𝒆𝒕𝒓𝒐𝒊𝒕

𝑯𝒆 𝒕𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒉𝒆 𝒎𝒊𝒅𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 𝒕𝒓𝒂𝒊𝒏 𝒈𝒐𝒊𝒏' 𝒂𝒏𝒚𝒘𝒉𝒆𝒓𝒆"*

Anjawon tiszta hangjától zeng a beszélgető, tökéletes dallamokat alkot. Hokimegszállott létére ezt a négy sort dalolja, mióta elkezdődött a meccs felvezetője. Pár páciens is kedvet kap, és csatlakozik hozzá, (bár az ő hangjuk cseppet sem angyalian simogató), míg hol feszült izgalommal, hol felhőtlen boldogsággal ülnek és nézik a hatalmas tévét, tömik magukba a szoba közepén álló körasztalra kitett ételeket. Egyedül az alattunk lévő sürgősségi nyomaszt, mert egy tömeges közlekedési baleset következtében az összes szakorvost lefoglalja a sérültek ellátása. Nincs szabad orvos. Tehát, ha jön egy sérült az ellátása a traumatológusok feladata lesz, és ha Stevenen múlik ráadásul, az enyém. Ismerve őt ez a hónap a megpróbáltatásokról fog szólni.

Gondolataimból a telefonom vibrálása zökkent ki. Hevesebb szívdobogás emlékeztet arra, hogy ez Josh lesz, aki egy hete mintaférjként viselkedik. Edz, nem erőszakoskodik és az alkoholtól is megvált. Teljesen kicserélődött, visszakaptam a két évvel ezelőtti énjét.

J: Tippelj; Roy vagy Wilson lövi ma a legtöbb gólt?

Mosolyogva pötyögöm vissza a választ.

Én: Szerintem ma az ikrek lesznek eredményesek,
a Boston ellen a fürgeség a nyerő. Roy mozgékony,
de Wilson... Maci termetével nem lesz ma
góltermelő napja. Én Luke és Lucas Andersonra
tippelek.
Nos, okosat mondtam?

Josh: Annyira okosat, hogy ha így haladsz,
újra feleségül veszlek!
Nőként kiemelkedően értesz
a hokihoz! De Roy
pár ziccert biztosan be fog verni.

Én: Ha hazamegyek te is beverhetsz
egy-két ziccert, mit szólsz? A két lábam
lesz a kapufa, a közte lévő tér pedig a háló.

Josh: Szexting Cora Janet Moss-tól? Rád sem
ismerek, bébi! Ugye tudod, hogy ezért holnap annyi
órát töltünk az ágyban, ahány gól esik a meccsen?

Pillanatokon belül olvad le a mosoly az arcomról, testem megfeszül, két combom ösztönösen szorosan záródik, egy papírlapot nem lehetne beékelni közéjük. Kivételesen nem Josh a gond. A probléma én magam vagyok és az abnormálisan viselkedő testem. Zavar keletkezett benne, mikor Josh először durvult be, két évvel ezelőtt. Azóta nem javult, inkább romlott az állapota, nekem pedig nincs időm, kedvem ezzel foglalkozni. Hiába is volt az elmúlt héten gyengéd velem, és értékeltem is igyekezetét, de ez kevés volt, hogy ne csak ő élvezze, hanem én is.

Vakon írom vissza a választ:

Én: Már várom!

A telefonom az asztal másik végébe repült volna, ha nem néznének annyian. A fokozott undor magam iránt gyorsan ható méregként áramlik szét testemben. Elcseszett nő vagyok. Genetikai hulladék. Egy farok fájdalmat okoz, női legszebb tulajdonságom valószínűleg sosem létezett. Alig tudok a férjemnek örömet okozni... Undorító, selejt vagyok. Csoda, hogy az elmúlt két évben terrorban tartottak? Egyértelműen kiérdemeltem.