Ziccerek és életek

5/2. ~ Indigó ~

Sziasztok! <3 Nem szoktam ide írni, inkább a történet végére szoktam hagyni az ilyet, de most egy megjegyzést ide is fűznék.
Declan nevét sokféleképpen ejthetjük, viszont az amerikai angol szerint „Deklönnek" kell ejteni.
Jó olvasást! Hagyjatok magatok után nyomokat – azokat nagyon szeretem!

***

Lépéseim egyenletes dobogása visszhangzik a fülemben. Homlokomról legördül egy izzadságcsepp, az államra fröccsen. A csempe elmosódik a szemem előtt, fekete pontokat vetít rá az agyam. Anyám jár az eszemben, az ő vérben ázott teste. Ilyen lesz Declan is.

Égnek a vádlijaim, pedig nem sprintelek. Lábaim a többszörös előre lökés következtében fáradtan kiáltoznak megállásért.

– Milyen injekciót kapott? – kérdezem Stevent. Tüdőmet majd' szétdurrantja a pánik.

– Semmilyet. – Egyvonalba préselt szája láttán elkap a félelem.

– Tessék!? – döbbenek le. Gyomorszorító szívdobogás zaklatja maradék hidegvéremet. – Egyik orvosi stábnál sem volt? Ne szórakozz!

– Az NHL csapatok orvosi szabályzatában nincsen arra utasítás, hogy legyen náluk vérzéscsökkentő. Nekem dolgom van, addig egyedül maradsz a többi orvossal. Te adod az utasításokat.

– Na, nem! Nem lehet most dolgod! Pont most! Hahó! Még nem is vagyok ténylegesen orvos! Van hátra egy vizsgám két hónap múlva!

– Az a vizsga azért van, hogy meggyőződjünk róla, nem felejtettél semmit a műtőben tanultakból. A vizsgádig nem műthetsz egyedül, de ez nem jelenti azt, hogy ne kezelhetnél egy vérző beteget. – Steven úgy okít, mintha nem lennék tudatában az orvossá válás menetének. Talán ez most így is van. Anyám véres testén kívül csak Declan véres lábára tudok gondolni.

– Nem bízhatsz meg ennyire bennem! – suttogom a falnak fordulva.

Pulzusom a normális érték határán bukdácsol, minden idegvégződésemet elönti a fagy nehézkes ereje. Le fog húzni a mélybe, a sötétségbe, ahol a piros és kéken villódzó fények erőszakosan tolonganak be az ablakon. Sikoltva bömböl a sziréna, aztán hirtelen elhallgat.

Halált hozó csend burkolja be a kórház falait.

A mentőautó fenyegető fényei lassú, s körkörös mozdulatokkal verődnek vissza az egyre szűkösebb falakról, megvilágítva az én elfehéredett bőrömet is.

Declan Roy megérkezett. Mindig is szerette a teátrális belépőket, ez is aközött lesz, bár biztos, nem boldog emlékként fog rá emlékezni.

Kiabálás. Férfiaké, nőké egyaránt. Velőig hatol, átszúrja szilárd csontjaimat. A pánik kiáltásai, felerősödnek, ajtó csapódik, újra csendesség szorongatja a lelkemet.

Össze fogok zuhanni a teher alatt.

– Igenis megbízom ennyire benned – szólal meg egy idő után Steven, mikor beértünk a sürgősségi szobába. – Josh miatt ismered a hokijátékosok szervezetét, tudod, mit érdemes és mit nem érdemes tenni a testével. Voltál már ilyen helyzetben – adja meg a kegyelemdöfést.

– Tizenegy éves voltam! Csak a szerencsén múlt, hogy anya nem vérzett el! – tiltakozom.

– Nem, a te akaratodon múlt, hogy nem vérzett el.

– És ha meghal? Mi lesz a hírekben? Magam előtt látom a szalagcímet a New York Timesban vagy az USA todayben. Ez nem egy béka vagy patkány, amin az egyetemen gyakorolhattam, hanem a hús és vér Declan Roy! Tudod, a híres jégkorongozó, minden nő álma!