Ziccerek és életek

16. ~ Korallkék ~

FELNŐTT TARTALOM! 18+

Kedves Naplóm!

Jó társaságban gyorsan telik az idő. Declan pedig jó társaság, még ha a váltogatott műszakjaim miatt nem is látom őt sokszor. A házimunkában is segít, Josh-sal is egészen kijön, bár ez csak látszat, amit ledob magáról, ha kettesben vagyunk. Gyűlöli őt. Nem kell kimondani, látszik rajta. Mégis Josh jól kihozta a mély pontjából. Öt nappal ezelőtt Declan még ódzkodott, hogy hokimeccset nézzen, mára azonban egy nagy tál popcornnal ül le a tévé elé, és önfeledten elemzik a meccset Josh-sal. Holnap megy haza. Tényleg olyan gyorsan eltelt az idő, mintha egy versenyautó húzta volna idáig.

Josh... Mikor rá gondolok, szétszakad a szívem a fájdalomtól. Néhány dologtól eltekintve valóban normálisan viselkedik. Most nem ő okoz fájdalmat megtépkedett szívemnek, hanem én magam.

Mikor ránézek, nincs más csak az emlékek, ahol üt, fojtogat és erőszakol. Elveszett az a temérdek mennyiségű boldog pillanat, amiket átéltünk. Rosának igaza volt. Ezek a rossz emlékek legyőzték a jó emlékeket. Az utolsó fojtogatásos műsor volt a tetőpont.

Minden arra utal, hogy kiszerettem belőle. Most már csak egy idegen, akivel egy fedél alatt élek, mert nincs szívem elhagyni. Rohadék vagyok. Nem csak a félelem miatt, amiért lehet, hogy úgy járnék, mint anya. Nem. Egyszerű a válaszom: Josh olyan boldogan jön haza, és meséli el, milyen nagyon jó, hogy új csapata van, és hamarosan egy babával fog bővülni a családunk, hogy mindig keresem a pagonyban a járhatatlan, de még látszódó ösvényt. Az ösvényt a kettőnk boldogságához. Meg szeretném menteni a házasságunkat, de hogyan mondjam el neki, hogy már nem úgy érzek, mint éreztem? Nincs más kiút, minden kötél elszakadt már, amivel kapaszkodtunk, hogy ne essünk a válás szakadékjába.

Szeretném őt szeretni, de nem erőszakolhatom a szívemre, hogy szeresse azt, akit nem akar. Egyelőre ő senkit nem akar szeretni szerelemből, csak ápolgatni a megsebzett, állandóan vérző felületét. Képes lennék ezt belemondani Josh szemébe? Végignézni, ahogyan a boldogság szépen lassan leoldódik az arcáról, a szemében az a töretlen csillogás megszűnik létezni, s az egész ember összeomlik? Képtelen vagyok rá. De ha képtelen vagyok rá, az azt jelenti, még szeretem, nem? Vagy csak ilyen jószívűnek nevelt az anyám? Kizárt. Olyan alaposan tervezgeti a jövőnket... Mindent pontosan, mérnöki precizitással, hogy mindkettőnknek ugyanolyan jó legyen. És... megígérte, hogy nem fog többet bevadulni! Muszáj őt szeretnem! Nem válhatok el tőle... Csak még egy utolsó utáni esélyt kap...

Betelt a naplóm. Életem legnagyobb tragédiájának élem meg. Egy korszak lezárult. Nincs több lap, amire leírhatnám a bajaimat. Huszonkét éve őrizgettem, és most kellett megtelnie. Pont most, amikor a kételyeim felemésztenek, nem hagynak nyugodni. Ez talán annak a jele, hogy ideje lenne lezárnom Josh-sal is.

– Doki! Hova tetted a piros pólóm? – kiabálja le Declan, míg én gyorsan becsukom a naplómat. A kanapé támlája és a hátam közé csúsztatom.

Miért kelt fel hajnali háromkor?

– A szennyesbe! Két napja ott állt a szobádban!

– De fel sem vettem! – nyavalyogja.

– Akkor miért volt ledobva a padlóra? Annak nem ott van a helye! Ezek szerint lusta vagy elrakni a helyére?

– Ez inkább energiatakarékosság – döcög le a lépcsőn. – Nem használom feleslegesen az energiámat.

Megforgatom a szemem. Manapság annyit forgatom, mint eddig sosem. Declan habitusából rám is kezd átragadni. Meg az életem is úgy alakul, hogy egy szemforgatással elintézek mindent. A kórházban őskáosz van, állandóan az ambulancián teszem a dolgom, mert nincs elég ember, a tapasztaltabb orvosok meg mindig lepattintják magukról, hogy ők legyenek az ambulánsok. Én pedig frissen végzett orvosként nem ellenkezek a feladattól. Így betegem sincs, akivel minden nap foglalkozhatnék.