Ziccerek és életek

13. ~ Kristálykék ~

Hála Anjának, aki nem mondta el, hogy egyszer elfelejtettem enni, és hála Declannek, akivel megmaradt a közös titkunk, Steven csupán fejét csóválva, határozott komolysággal kijelentette, hogy ilyen többet ne forduljon elő. Josh mindeközben babaneveket kezdett kutatni az interneten. Hiába is mondtam, még kicsit messzi van, ő négy nap után is ajánlotta a különleges neveket. Az ájulásomról négy nap után sem tud semmit, hiába is ígértem meg Stevennek, az lesz az első, ha hazamegyek. Féltem, hogy magát hibáztatná, netán dühösen azt vágná a fejemhez, hogy azért tettem, mert bűnbakként akarom őt beállítani. Hallgatásomnak köszönhetően teljesen elfelejtődött az a konfliktus az autóban. Nem nyaggat a műtéttel, sokkal inkább ül a számítógép előtt, és mindenféle babakönyveket olvas. Josh Brown, aki életében a kötelező olvasmányokat sem olvasta el. A maradék idejét az új csapatánál vagy a pszichológusnál tölti. Fáradtan, de boldogan jön haza. Túlzás azt állítani, olyan, mint volt, de kezd visszaalakulni a személyisége.

Mikor kilépek a szobánk fürdőjéből, a Nap csak az égbolt horizontját közelíti, élénk rubint vörös csíkot festve annak karimájára. Nem sminkelek. Két év után az első alkalom, mikor nem pingálom ki az arcom. Száraz bőröm élvezi, hogy nem kell takargatnia az ütések nyomait. Az orrom hámlik a régebben lemosatlan sminktől, de így csodálatos a nap. Smink és foltok nélkül.

Lemegyek a konyhába. Josh már javában tanulmányozza a dietetikusa által összeállított étrend egyikét. Szemöldökét összevonva olvassa a meggyűrődött lapon a receptet.

– Jó reggelt! – köszönök derülten.

Fel nem nézve a lapból köszön vissza.

– Még jó, hamarosan nem lesz az – füstölög, és belerakja a meghámozott kígyóuborkát a turmixba.

Megmosolygom a jelenetet. Olyan ügyetlenül bánik a nyers étellel, mintha egy lombikba akarná belefecskendezni a mérgező anyagot. Gyanút kelt bennem szokatlan hallgatása. Mellé lépek, csókot bélyegzek a nyakán kidudorodott erére.

– Segítsek? – érdeklődöm, mert látszólag fogalma sincs hogyan kell beindítani a turmixot. – Csak el kell forgatnod ezt itt – bökök a nagy fekete gombra.

– Jó. Kösz, cica. – Ezzel beindítja.

Hangosan nyesi szét a penge az uborkát, s mikor elég pépes lesz, Josh a kulacsába tölti. Idegesen remeg a keze, a pasztellszínű folyadékból így a pult is gazdagon kap.

– Életem, mi a gond? Zavarlak? Elmegyek szívesen! – Kezemet a frissen mosott, nedves hajába terelem.

Lehet, korán van még neki, ahhoz. Nem minden ember képes hajnalok hajnalán kommunikatív lenni.

– Nincs para. – Mély levegőt vesz, és a fülemhez hajol. – Szeretlek, bármit megtennék érted, ugye tudod?

Bután pislogok, majd bólintok.

Csak most ne támadjon vissza, hogy műtessem meg magam.

Bent tartom a levegőt. A pasztell zöld italt bámulom a kulacsban. Érdekesebbek a benne lebegő apróbb darabok, min Josh arca.

Megfogja a kezem, és az övébe kulcsolja. Gyengéden, ártalmatlanul.

– A csillagokat is lehoznád az égről. Tudom jól – görbítek egy hamis mosolyt a számra.

– Én leszek neked az utolsó, akit megcsókolsz? – Szinte belém akarja fészkelni magát, úgy ölel magához. Erős és birtokló az ölelése, de semmi agresszivitás.

Hogy ő lesz-e az utolsó férfi, akit megcsókolok? Mégis honnan tudhatnám? Ha minden jól alakul, és nem dobom fel idő előtt a talpam, még legalább negyven évem biztosan van az életemből. Negyven év hosszú idő, bármi megtörténhet. Lehet, Josh-t holnap elüti egy kamion. Negyven évig biztosan nem fogom gyászolni.