Ziccerek és életek

6. ~ Tintakék ~

Mintha az idő szabadságot vett volna ki. Valahányszor a falon monotonon ketyegő órára pillantok, mindig csak öt perccel van később, mint amikor utoljára ránéztem, pedig esküdni mernék, hogy egy napja is már, hogy bekövetkezett a legrosszabb rémálmaim egyike.

Hajnali három óra húsz perc, két és fél órája nem tudok semmit Declanről – nem mertem senkitől megkérdezni. Ahhoz ki kellett volna mennem innen, de még nincs energiám. Totálisan szét vagyok esve, racionális gondolataimat állandóan félbeszakítja a rettegés. A ruhámon rézvörössé vált Declan Roy vére. Szagolom a fémes szagát, a fanyar alvadást. A hányinger kerülget, a torkomba ütött golflabda se le, se föl nem szándékozik csusszanni; olyan tehetetlen, amilyen én vagyok. A hátamat a falnak vetve, ülve várom, hogy egy csoda folytán bejöjjenek, és azt mondják, életben marad.

Nedvként szívom magamba a gondokat, és egyszer csak azzal fogok szembesülni, hogy megteltem és szétdurrantam.

A titkoktól, a tettektől, netán a tehetetlenségtől.

Josh legalább harmincszor írt SMS-t, hogy én is láttam-e, mi történt. Még nincs erőm beszámolni neki, hogy én küzdöttem Roy életéért.

Jaj, ha Declan meghal, mit fogok én tőle kapni!? Két K.O.-n kívül, ugyebár...

Steven bevágódik a szobába, félhomályban csak a sziluettjét tudom kivenni, de az egyedüliként világító asztali lámpa ezüstbe csillantja meg borostáját. Siethetett, mert a zöld műtős sapkája és a maszk is rajta van. Neonzöld zsilipruhája véres.

Gumilabdaként pattog bal felemben a kicsiny szervem. Ahogy az ajtóban áll, olyan érzésem van, mintha maga Rubeus Hagrid jött volna értem, hogy bejelentse, boszorkány vagyok, és kivisz ebből a katyvaszból. Ennél már maga a Sötét Nagyúr is jobb lenne. Kézen fogva mennék vele orrpiercinget csináltatni.

– Cora Janet Moss! – szólít meg erélyesen, mire érzem, hogy a szívem készül szétroppantani bordáimat. – A két orvost, aki veled volt a szobában, merőben érdekli, hová tűntél. – Hebegni-habogni készülök, de belém fojtja a szót. – Csak gratulálni szeretnének. Állítólag megfontolt, tiszta és okos utasításokat adtál. Szép munka! – Kikerekedő szemekkel nézek végig véres öltözékén. Megcsóválja a fejét, s kezeit úgy igyekszik helyezni, hogy ne lássam a vérfoltokat. – Ez nem Declan vére, ha ez megnyugtat.

Nem is kicsit.

– Ez egy Steven-teszt volt? – kérdezem. – Meg akartál győződni róla, bírom-e az elvérzéses helyzeteket? Ki se ejtsd a szádon! Tudom, hogy az volt! Miért pont Declannel? Ez kétszeres teher is volt!

– Ez volt a lényeg, és helyt álltál – mosolyog büszkén.

– És mi lett volna, ha elbukok?

– Akkor kiderült volna, hogy nem való neked a sebészet. – Konkrét hatásszünetet tart. – És akkor búcsút mondhattunk volna egymásnak.

– Ja, meg a fél országra gyásznapot rendeltek volna el, mert meghalt egy őstehetség. Kösz! A Steven-tesztjeidet finomítsd a következő rezidenseden. Nekem bőven kijutott belőle két éven keresztül. – A kelleténél jóval élesebb hangszínt ütök meg.

– Ez bántó volt – néz rám szigorúan. Mikor látja rajta, hogy a sokk beszél belőlem megenyhülve elmosolyodik. – Így legalább rájönnek az emberek, hogy nem a semmiért tartasz itt. Declan nagyon jó állapotban van, ahhoz képest, ami vele történt.

– Túl fogja élni? – pattanok fel a hideg burkolatról. Megszédülök, így lopva megtámasztom hátamat a falnál.

Ma sem ettem azon az egy süteményen kívül.