Ziccerek és életek

15. ~ Polárkék ~

Josh a hajamat simogatja, gyengéden, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Pedig megtörtént.

Azt hittem, eleget voltam vele, hogy megálljon a két lábán. Tévedtem. Nem fordítottam nagyobb energiát és figyelmet rá. Meg is lett a következménye. Alkoholista lett. Meg kellett volna kérdeznem, mennyire érzi, vele vagyok. Nem tettem. Így szívhatom magamba a következményeit, aminek én vagyok a legnagyobb felelőse.

Nem kelek fel, bármennyire is elgémberedtek a végtagjaim. Nem szeretnék Josh-sal beszélgetni, a szemrehányásait hallgatni. Megértettem tegnap elsőre, nem kell, hogy ma is kifent kardként döfje belém a gyilkos szavakat. Csak menjen már el edzésre!

– Cora – érinti ujjait a vállamhoz –, sajnálom!

Akaratom ellenére kinyílik a szemem. Közelebb bújik, lábát betuszkolja két lábam közé. Nyakamon érzem kiáramló lélegzetének szaggatott áramlását. Friss fogkrém illata van. Hiába is tiszta hetek óta, szoknom kell, hogy nem a torkomat kaparó alkohol szagára ébredek reggelenként.

– Mit sajnálsz? – töröm meg a némasági fogadalmamat. – Én tettem ezt veled, nem? – Hangomba gúny költözik, agyam felismeri, nem az alkoholt kellett volna választani, hanem érett felnőttek módjára egy beszélgetést.

Josh sosem a kommunikációs készségeiről volt híres, főleg nem ebben a két évben; ha nem tetszett valami, szó nélkül ütött, ha tetszett neki valami, dugott. Nem volt középút, csak fekete és fehér, választási lehetőség csekély, engem sosem kérdezett.

Őszintén elegem van belőle.

– Nem akartam tegnap hozzád vágni mindazt, csak kicsúszott. Én azt vallom, a szám bántson, ne a kezem.

– Tegnap a kezeddel is igen szépen bántottál – bökök a nyakamra, aztán felhúzva a pólómat a véraláfutásos csípőmre. – Majdnem megöltél, felfogtad?

– Annyira nem volt vészes – állítja.

– Nem!? – rivallok rá. Gyengéden tapasztja be a szám, mintha attól félne, Declan meghallhatja. Féljen is! Ha ő rettegésbe tarthat, miért ne lehetne fordítva is? Elrántom tenyerétől a szám. – Szeretnéd kipróbálni, milyen, amikor levegőért kapkodsz, de nem jut a tüdődbe, mert egy kéz, ami azé, akit a legjobban szeretsz, éppen készül megölni?

– Nem akartalak megölni, nyugodj már le!

Álmos szemeit az enyémbe meríti. Mélyen, bánatosan néz rám. Ez a tekintet... Ha a fél világot pusztította volna el, és azután kérne bocsánatot, én megbocsátanék neki. Van benne valami varázs, amitől elkótyagosodva minden bűnét megbocsátanám.

– Legközelebb fojtogatás közben tudasd velem, hogy „Bocs, de most fojtogatni van kedvem, de nyugi nem öllek meg." Biztos sokkal nyugodtabban fogom tűrni.

– Cica, annyira túlreagálod. Féltem, hogy van más pasi is az életedben! – Két kezébe veszi a tűzforró arcomat.

– De nincs! Nincs okod gyanakodni!

– Rájöttem, bocsáss meg! Nem fordul elő többet, ígérem! Úgyis beindul most a karrierem, le fogok nyugodni, minden rendben lesz. Kérlek! Egy utolsó utáni esélyt kérek szépen! – Elemeli kezemet a hasamról, és kézfejemre ad egy csókot.

– Kezdődik... – sóhajtom.

Avagy folytatódik, kinek hogy...

Ütések, hegek, foltok. Mindenben bűnös. Két évig szép volt minden, életem fénykorát éltem, ha nem hagyom el, újra átélhetném.

Nem szólalok meg, csendet akarok, ahol Josh hangja nem bűvöl el. Felállok, kiveszek a szekrényből egy törölközőt, egy melegítőszettet, és kinyitom az ajtót. Először csak kinézek, meggyőződve, a Declan-mentes övezetben nem tartózkodik-e a persona non grata. Sehol sincs, így a fürdőhöz osonok. Forró vízzel tusolok, égeti a bőrömet. Úgy kell neki, érezze csak a fájdalmat. Megérdemlem.