Ziccerek és életek

8. ~ Opálkék ~

Hála Tuskó Roynak, nem aludtam sokat az éjjel. Egész este az ő megjegyzései kavarogtak a tömött agyamban, és akárhogyan igyekeztem kiverni a fejemből, nem tudtam. Nem ismerjük egymást, csak Josh beszélt rólam neki, talán túl sokszor kerültem szóba, ezért most megszenvedhetek az első betegemmel.

Josh aranyos szuszogása rángat ki a gondolataim közül. Tegnap megint igyekezett az erejének mérten óvatosan tenni a dolgát, de a testem megint nem kért belőle. Olyannyira nem, hogy be sem engedte. Bezárult előtte, erre Josh nem kicsit kapott idegbajt. Még mielőtt azon kaptam volna magam, hogy újra megüt, megoldottam máshogy – azt még jobban szereti, ha a szám dolgozik. Utána addig fent maradt velem, míg álomra hajtottam a fejem.

Mosolyt hajlítok a számra, közelebb húzódom hozzá, és megcsókolom a száját, két szemét és nyakát. Megelégedve dörmög, a szemeit hunyorgatja. Kinyitja, de pillanatokon belül visszacsukja egy nagy vigyor kíséretében.

Nem zavarom tovább, kicsavarom magam a takaróból, majd a szokásostól eltérve nem a megszokott inget és mellényt húzom magamra, hanem egy spagettipántos tanktopot. Május van, ami Detroitban még hidegnek számít, ma mégis huszonöt fok felé fog menni a hőmérő. Semmi esélye, hogy ingben és mellényben haldokoljak a melegtől, amíg át nem veszem a formaruhámat.

Hajnalok hajnalán a telefonom vakujával világítva fésülködök meg, míg hallgatom Josh egyre hevesebb lélegzetvételeit.

Rosszat álmodik.

Egészen addig nem foglalkozok vele, ameddig az ajtóhoz nem lépek. Felordít. Félelemmel áztatott hangja átdöfi a tüdőmet.

Az agyamban dúdoló kisördög azt rebesgeti, hagyjam itt, szenvedjen csekély mértékű problémájával.

A férjem, nem hagyhatom így itt.

Bezzeg ő itt hagyhatott, amikor utoljára megütött...

Az ágyra vetem magam, a két lába közé térdelek. Kezembe veszem rémült arcát, zilált haját félresöpröm a szeméből.

– Josh, kicsim – búgom fülébe. – Csak álmodtál, csak egy álom – ölelem át a remegő testét.

Beleültet az ölébe, a nyakszirtemre simítja verejtékben úszó tenyerét.

Kiszolgáltatott, mint egy erdei nyúl a forgalmas országút szélén. Szemében a csillogás eltűnőfélben, a rettenet eluralkodik melegséggel teleitatott szemében. Mellkasa hol érintkezik kebleimmel, hol nem. Kifújt felforrósodott levegője a nyakamat marja.

– Baszki... a kurva életbe. Rohadt valóságos volt... nem tudtam... valóság vagy álom – dadogja.

– Alvásparalízis – állapítom meg –, előfordul. Nagy levegőt vegyél, tartsd bent négy-öt másodpercig, majd fújd ki, jó kicsim? – simogatom a mellkasát.

Hálásan csókolja meg az ajkaimat. Az utasításnak eleget téve pár perc múlva a légzése csak azért nem áll vissza a normálisra, mert az én ajkaimmal vannak elfoglalva. Harapdálja, mintha édes csemege lennék, néhol belenyög, amitől kedvem támad beteget jelenteni, és egész nap vele foglalkozni, hogy végre ne csak a szám tudja kiszolgálni.

– Volt már ilyen élményed? – kérdezem, míg vissza nem tapasztja száját az enyémre.

– Párszor – vallja be kelletlenül –, de minden rendben lesz, csak szükségem van rád, kérlek.

– Mikor volt? – Nem tágítok, orvos vagyok, a szokás hatalma.

– Miért analizálsz, cica? – húzódik el tőlem, és egy láthatatlan fintort is útjára enged.