Ziccerek és életek

7. ~ Pávakék ~

Letargikus érzés, mikor majd' kiugranál a bőrödből, mert az életed kezd visszaevickélni a megtervezett útra, de közben az állandó aggódás, a nyugtalan éjszakák elrontják. A túlgondolás szomorúsághoz vezet. Ez olyan kimondatlan igazság, minthogy a karma teszi a dolgát, vagy hogy a kinézet igenis számít. Mély, sötét árokból kell visszaterelnem gondolataimat már vagy két napja. A mély árokban mindenféle szörnyű kép roncsolja józan ítélőképességemet. Declan nem fogja túlélni. A sok vérveszteség miatt agykárosodása lesz. Sosem lesz alkalmas játékra. Ezek mind-mind teljességgel lehetetlennek tűnnek. Mégis ezek a gondolatok olyanok, mint a puzzle darabok; egymagában semmit sem érnek, de ha túlgondolod, folyamatosan hozzárakódik még egy és még egy darab, aztán összeáll a reális kép, ami ez esetben mindig a rosszat vetíti előre.

Napsütötte idő ide vagy oda, az én hangulatom borongósabbnak bizonyul. A konyhaasztalnál ülve – igyekezve koncentrálni a vastag sebészkönyvre – csak az jár a fejemben, hogy Declan hogyan viselte az éjszakát. Steven e-mailje szerint a vártnál jobban, laboreredményei is bizakodásra adnak okot. Szerinte Declan ma már fel is ébred a két napja tartó alvásából. (Egyszer-egyszer az ápolók szerint kinyitotta a szemét, hümmögött, de szervezete túl gyenge bármiféle hosszabb reagálásra.) Steven szerint túléli. Én még nem bízom el magam. Mikor ezt teszem, minden elromlik.

Josh futni indult a korai órákban, így szabadon lehetek a házban gondjaim kavalkádjával. Hátborzongató gondolataim közé azonban beékelődik egy jóval biztatóbb tény:

El fognak ismerni, és nem csak Josh miatt lesz tekintélyem a klinikán.

A konyha egészét átszeli a csengő hangja. Anja jött, hogy együtt mehessünk munkába, mellesleg visszahozta a két napja a kórház mélygarázsában porosodó autómat. Az elmúlt két napban a taxitársaságokat részesítettem előnyben. Féltem, hogy vezetéskor a gondolataim elragadnak, és orvos helyett sérültként kerülök a kórház falai közé.

Félretéve az álmosságomat, a bejárathoz szökkenek, és kinyitom az ajtót neki.

– Szia, te flörtkirály – köszönök színlelt gúnyossággal.

– Nem is flörtöltem vele! – emeli égnek tekintetét, és kezembe dobja az autóm kulcsát. – Reggel már megírtam neked üziben, hogy az nem flört volt! Lefagytam, hiszen mégis Declan húga.

– Idézem: „Nyugodtan tegezhetsz", aztán megvillantottad tökéletes fogaidat. Ez nálad flört, ismerlek, mint a rosszpénzt.

– Persze, hogy hagytam, hogy tegezzen! Piszkosul jól állt a nevem a száján. Mi lesz már? Engedj be! – Ezzel betuszkolja magát a házba.

– És milyen szépen fel vagy öltözve! – mérem végig tarka, különböző mintájú ingjét és a hozzá passzoló szűk farmerját. – Ejnye, le sem tagadhatod, hogy bejön. Meg még jól áll a neved a száján – nevetek. – Azt hittem, az csak nekem áll jól.

Fújtat, mint egy dühös kiscica.

– Ad egy; mindig így vagyok felöltözve, ezt hívják stílusnak. Guglizz rá, ha nem vagy tisztában a fogalmával. Neked is van stílusod; az ing mellény párosítás, ami most is rajtad van. Egyébként úgy néz ki, mintha egy kapuzárási pánikban szenvedő datuk* öltöztetett volna fel. – Most rajta a sor, hogy végigmérje a ruhámat; a fehér ingemet és a rávett ujjatlan, barna, kötött mellényt. Bemutatok neki, de ő csak folytatja. – Ad kettő; már nem áll jól a nevem a szádon. Mióta Josh-sal vagy és nem velem.

– Visszasírod azokat az időket? Úgy emlékszem, te szakítottál velem. Akkor ne keseregj! 

– Én erre totál másképp emlékszem. Hazajöttél, ledobtad a holmid, és közölted, hogy: Anja, én nem szeretlek szerelemből.