Ziccerek és életek

20. ~ Tavaszkék ~

Felnőtt tartalom! 18+

Elért a zsibbadás. Drákóin bekebelezte a hősiesen, de sebzetten küzdött énemet az elmúlt fél hónapban. A zsibbadás a szívemből fakad, hosszú csápjaival az összes zsigerembe belekapaszkodik, és próbál lehúzni a mélybe, ahol nem vár más, mint a sosem tapasztalt fájdalom. Declan nem engedi; nevettet, ölel, ha úgy érzi, arra van szükségem. Néha meg is puszil, és be kell vallanom, ezekből a puszikból sosem elég. Ahogy a bőröm találkozik az ajkaival, feléledek. Ő a szívem sivatagján az egy csepp víz, ami nem hagy kiszáradni.  Ha edzésre indul, búcsúként megölel. Olyan sokáig tart a két karjában, hogy megbizonyosodjon, tényleg jól leszek, míg ő pár órán keresztül távol van tőlem. Dicsérő szavakkal illet, azt ismételgeti, gyönyörű vagyok. Ez az arc, amit összevagdostak azonban nem azt mutatja. A sebeim lassan begyógyultak, fehér hegek csúfítják a bőröm sima felszínét, a fényben ezüstszálként izzanak. A bőrömre van vésve a múltam. Lehet, egyszer büszke leszek rájuk. Egy győztest, egyben túlélőt fogok bennük látni. Szabályos egyenes vonalaiban az utam fog megjelenni, amiből kiderül, honnan, hová jutottam. Egy térkép lesz, ami segíthet másoknak minél gyorsabban megszökni. Ez azonban a jövő, én a jelenben élek, ahol csak azt látom, hogy ez az arc senkinek sem fog kelleni. És senkiben sem fogok többet bízni, Declannel bezárul a kör, sosem nyílik ki többet.

Ujjaimat az 1984 két lapja közé csúsztatom, beékelem oda a béka formájú könyvjelzőt. Ez a tizenkilencedik könyv, amit elolvasok a kúria könyvtárából, ahol most egy bögre teával a kezemben szívom magamba a füstös és földes illatot, a búzabarna díványon ülve. Mikor fél hónappal ezelőtt Declan bevezetett ide, tudtam, ez lesz a hely, ahová elbújhatok a kilátástalanság elől.

A kétemeletes könyvtárban az ódon, tölgy könyvespolcokon sorban állnak a könyvek. Az üresen hagyott polcokra beékelődik egy-egy szobor, cserépváza, néhány könyv tetejére családi fotókat igazítottak. Míg lent inkább kódexek, sok nyelven íródott vallási könyvek, értelmező szótárak sorakoznak, addig a csigalépcsőn túl, fent, a világ összes bestsellere tömi meg a széles polcok mindegyikét – ott egy hely sincs szabadon. A mennyezetet pedig a legszebb freskó díszíti, amit valaha láttam. Ádám teremtése körülöleli a néhány helyen felpöndörödött boltozatot. A két csillár lustán nyúlik le, lágy fénybe burkolva a könyvek gerincét, kristályainak árnyéka táncot lejt a teremben.

Felállok a díványról, a hajópadló nyöszörög alattam, miközben a magasra nyúló ablak előtti asztalra visszateszem a könyvet. Sípol a sütő – kész a torta alapja, amit unaloműzés gyanánt sütöttem. Megszaporázott léptekkel megkerülöm a biliárdasztalt. A konyhába érve magamra kapom a kesztyűt, és kiveszem a torta alapjának szánt piskótát. Declannek készítettem. Olivia szerint ez az egyik kedvence. Remélem, nem okozok neki csalódást. Vagy ha igen, Josh-nak igaza volt: nem tudok sütni.

Kettévágom, aztán laza mozdulatokkal megkenem a már elkészített habkönnyű krémmel a közepét, a tetejét és az oldalát. A maradékot egy zsákba töltöm, és a bekent felület széleire aranyos csavarmintákat építek. Ezután teszem rá a bébirépákat.

Élesen nyikorog a kapu – Declan jött haza az edzéséről. Már levágták róla a gipszet, csak egy karrögzítőt kell hordania még két hétig, aztán ha minden jól megy, a gyógytornái sikeresek lesznek, másfél hónapon belül szárnyalhat a pályán.

Már nem én vagyok az orvosa, hanem Steven. Persze, hogy is lehetnék én az, mikor „családi és egészségügyi okok miatt" szabadságon vagyok? Magamnak is bevallva, örülök, hogy már nem én vagyok az. Nem kell attól tartanom, hogy megszólnának, amiért jóban vagyok vele.

Két kéz kígyózik a hasamra, és a mellkasom alatt egymásba fonódnak. Az egyiken merevítő van, a másiknak bütykein a verekedésből származó mélybarna hegek. A kezek gazdája elégedett sóhajtással jelzi, örül, hogy viszontláthat. A hajamba csókol.