Ziccerek és életek

14. ~ Poroszkék ~

TW!!!! Bántalmazás és annak részletes leírása!!!!

Declannel utazni felér egy középkori kínvallatással; az összeválogatott zenéim között nem talált ízlésének megfelelőt, így szó nélkül rácsatlakoztatta telefonját a rádióra, szóval kénytelen vagyok hallgatni az ő förtelmes ízlését. Declan maga a megtestesült anomália; képes meghallgatni With You után a Without You-t. Mindezeket ugyanolyan beleélessel dobolni a combján.

Nem szól hozzám, azt hiszi, Caitlyn és én szövetkeztünk ellene. Én lennék a legboldogabb, ha Declan nem az én levegőmet rontaná. Josh beleegyezett miattam, így muszáj leszek eltűrnöm őt a közelemben. Naponta két liter kávéval, kamillateával talán sikerülni is fog.

– Már nem kell képeket küldözgetnem neked? – töröm meg a ránk nehezedett kínos csendet.

Rám hunyorít, lejjebb csúszik az ülésben. Karba font kezekkel duzzog. Hiába akarok komoly maradni, nem sikerül. Kiszökik számon a nevetés.

– De kell – mondja lassan.

– És te mit szoktál enni? Van valami különleges diétád, amit tartanod kell?

Sötéten heherészik.

– A szervezetem is tökéletes ahhoz, hogy ne kelljen diétával élnie. – Megigazítja a haját. – Úgy vezetsz, mint egy nagyi – gúnyolódik.

– Látszik, nem jártál Detroit nyomornegyedében. Bármikor kiugorhat eléd egy bemindenezett ember, ennél a tempónál legalább nem ütöm el.

Csendben marad. Mocorog az ülésen, legszívesebben a mozgó autóból ugrana ki. Gipszbe fogott karját erősen szorítja a hasához. Szemében tompa fény ugrál.

A hokistadionhoz érünk. Az alacsonyra ívelő acélszürke betontömb beleolvad a felhőkarcolókba. Parkolója üresen áll, egyedül a vörös szurkolói kamion parkol, néhányan sorban állnak előtte.

A bejárat melletti falon a kivetítők Declan arcával vannak tele. Sisakját hónalja alá húzva, hüvelykujját kitartva pózol a kamerának. Declanösen vigyorog. Csibészes, elszánt és élettel teli. Amit én eddig láttam az csupán megjátszott volt. A képeken a szemei mosolyogtak, élénken parázslott benne a nyerni akarás. Most csak pislákol benne valami kitartás féle. Árnyéka önmagának. Fél, attól, amiért éveken keresztül vért izzadt.

Hozzáfordulok, csak egy pillanatra, hogy megnézzem, milyen hatással van rá a stadion. Teste úgy megfeszül, mintha csak egy darab fatörzs lenne, szürke melegítőfelsőjét markába kebelezve gyűri. Arca megmerevedik, arccsontjára égett a közömbös mimikája.

Odalépek a gázra.

– Kösz! – dörzsöli meg borostás állát, mikor tisztes távolságra jutottunk az arénától.

– Tudom, hogy félsz.

– Én nem...

Belé fojtom a szót.

– Mindenki félne. Akkor lenne baj, ha nem félnél, az vakmerőség. A félelem az emberi lét része, amolyan előfutára a bátorságnak. Félelem nélkül bátorság sem létezhet, de nem hagyhatod, hogy a félelem uralja az életed. Ha felhagysz a hokival, vesztes vagy. A világ legnagyobb vesztese, Declan. Tudod, miért? Mert míg Jamie vissza fog térni a pályára, addig te sosem fogsz már, kisnyusziként megbújva nyalogatod majd a sebeidet. Elérte a célját, mert milliárd százalékig biztos vagyok benne, tudta, hogy vérzékeny vagy. Legyőzött leszel; Jamie nyerni fog. Ezt szeretnéd?

– A lófaszt szeretném ezt! – csípi meg az orrnyergét.

– Akkor kapd össze magad, és nézz szembe a félelmeddel. Nem félhetsz attól, amit a világon a legjobban szeretsz!