Ziccerek és életek

24. ~ Babakék ~

Fáj a kezem a tegnapi ütésektől. Del Rey éppen dühösen nyalogatja azt, miközben Kendricknek adok egy darab sárgarépát.

– Jól van már, ne legyél türelmetlen, baba – borzolom össze a feje tetején a szőrt. Odanyújtok neki is egy répát. Finoman kiveszi a kezemből. Hálásan prüszköl.

Álmosan pillantok körbe az udvaron. Az ősz beköszöntével az erdőből az udvarra ömlő falevelek miatt a zöldellő gyepet a kipiruló piros, nemesi arany és barna színek takarják, mintha csak egy kaleidoszkópon keresztül pillantanék át. A két almafáról lehullva, a levelek utolsó táncukat lejtik a széllel. Táncparkettük az ág és a föld közötti rövid terület. A virágok elhervadtak, a rózsák megpihenve konyulnak a föld felé, azzal a hittel és reménnyel, hogy jövőre szebbek lesznek. Különleges... az ősz nekem mindig is az elmúlást jelentette; sohasem szerettem. Ilyenkor sokkal több ember hal meg. Ebben a házban mégis az újjászületést szimbolizálja, hiszen én is itt születtem újjá, bontogatom a törött szárnyam, mint egy feketerigó, akit a halálán egy kietlen mezőn találtak.

A napfény első sugarai simogatják előttem a tarka gyepszőnyeget. A friss reggelben füstként látszódik a leheletem. A komor sóhajtásommal jövő szürke felleg belevész a levegőbe, majd nemsokára az erdőre lidércként leszálló vékony hálónak látszó ködbe lapul. Az a kis lehelet volt a problémám, ami a ködbe ivódva olyan, mintha a többi problémámba süllyedt volna, amiket egyszer már megoldottam. Ezt is meg fogom. A köd hamarosan fel fog szállni az elmémről, fejem kitisztul, mindent racionálisan fogok látni.

Hajnal volt, mikor felkeltem, ő még aludt. Felmorajlott álmában, mikor kicsúsztam az öleléséből.

Kendrick megböki a hátam.

– Nincs több... – vakarom meg az orrát, és szemléltetve, hogy igazam van, a melegítőnadrágom zsebeit kiforgatom.

Csalódottan üget vissza az óljába, őt követi Del Rey is. Egyedül maradtam... A szél suttog nekem, hogy egyszer az életben hallgassak a megsebzett szívemre. Az ég felé emelem a fejem. Az éjszaka sötét kamrájából a pislákoló napfény áramlik. A horizonton feltűnik a rózsás fény, a sűrűn benőtt fák ágai között.

Beugrott a gondolat, hogy elköltözök. Nem akarok Declanbe szeretni, pedig sodródok afelé. Az elköltözéssel lényegében elvágnám az ütőerem. Declan mellett olyan jó... Önmagam vagyok, törődik velem. Ha elveszíteném, a boldogságom is menne vele. Ő jelenti nekem a mesevilágot, önmagam megtalálását. Azt akarom, hogy a végsőkig velem legyen. Ez az alantas tuskó tetszik nekem. Már előbb is tetszett. Jóval előbb... Amikor Josh házában elérte, hogy valamelyest megszeressem magam, az volt a döntőpont. Aztán jöttek az aranyos bókjai, meg a mentőakciója. Megmentett! Így hogyan ne tetszene nekem!?

Nem akarom, hogy tetsszen. Mert én az összevágott fejemmel, amivel úgy nézek ki, mint egy sajtreszelő, nem fogok neki kelleni. De ha mégis, egy isteni szikra által ez bekövetkezne, akkor sem akarnék tőle semmit. Nem arról van szó, hogy nem bízok benne, az életemet rábíznám, mint barátra. De, mint szerelmemre? Félek, megint összetörne egy kapcsolat. Hogy minden szépen alakulna, egészen egy pontig, de onnantól elkezdene hanyatlani. Nem akarok csalódni. Megóvom magam, azzal, hogy néma maradok, és elviselem a menthetetlen bizsergést a szívemben. Aztán hogy ebből mi lesz... Valószínűleg szívfájdalom, sírás órákig és sok egyéb rám jellemző dolog.

Visszaindulok a kúria falai közé. Talán Declan nem kelt fel, és egy kicsit gondolkodhatok. Például felhívjam-e Anját, hogy beszámoljak neki, mit érzek. Minek? Még az sem tuti biztos, hogy Declan tetszik nekem. Sosem történt meg, hogy először tetszett valaki utána estem szerelembe. Anjánál szerelem volt első látásra... vagyis inkább első dugásra. Tök mindegy. Josh-nál szerelem volt az első pillantásra.