Ziccerek és életek

18. ~ Kakadukék ~

TW: Pók és kígyó veszély!!! AMÚGY CUKIK ^_ ^

***

A fényt galambturbékolás kíséri. Utóbbit annyira közel hallom a fülemhez, mintha a fejem felett szerelmesen kergetnék egymást.

A nyugtatók – amiket fogalmam sincsen, mikor kaptam –, teljesen kiütöttek, a tegnapi események azonban mélyen belém vésődtek. A sikításom, Josh önbántalmazása, az én bántalmazásom, Declan kétségbeesett arca, vagy amikor sikítva és kapálózva taszítottam el magamtól, mert szégyenteljesen lebuktam. Leomlott az álca, porrá zúzták azt.  Declan a karjaiba zárt, és sokáig nem engedett. Akkor azt hittem, csak pár másodpercig tartott. Most, hogy kijózanodtam a sokkból és az alkoholból, tudom, ennél tovább sírtam és sikítottam.

Hangszálaimat valahányszor nyelek, mintha baltával metszenék. Ez a fájdalom még mindig szúnyogcsípés ahhoz képest, ami a szívem környékén terül el. A fejemet égető fertőtlenítő, a tenyerembe tövisként hasító fájdalom, a fenekembe bele-bele hasító kés, a nyakamat tűzzel égető kín is eltörpül a szívem fájdalmától. Hasogatnak a véres kardok, amiket Josh megforgatott bennem. A düh is csillapíthatatlanul terjed. Leigázza a hazug szerelmet, amit éreztem.

Nevetségesen naiv voltam. Tényleg hittem benne, hogy Josh változhat? A szerelem így elvakított? Igen. Hittem a változásban, a majd jobb lesz opcióban. Reménytelenül vágytam rá, hogy Josh megváltozzon. De, ami nem ment neki, azt nem erőltette. A kisujját tán még megmozdította, de a többit már nem sikerült neki. Részben az én hibám. Azonban semmiképpen nem egészen.

Ennyi volt az az életem. Megszabadultam tőle. Fáj, azonban sosem voltam még ilyen boldog a fájdalomtól.

Nem lesz újabb bocsánatkérés, nem lesz több verés és félelem, mert Josh megszűnt létezni az életemben. Legalábbis, mint a szerelmem. Tetteit és mondatait nehéz lesz elfelejteni, sokszor vissza fognak térni. Az életem része lesz, mint egy rosszindulatú daganat. A testem kitartásán fog múlni, beledöglök vagy átvészelem. Kúrálni az idő fog és a barátaim. Én pedig bosszút állok. Addig fogom Josh-t bántani, míg elégnek nem érzem. Ismerem a gyengepontjait. Könnyű célpont lesz. Utána, ha felszívtam magam, jöhet a feljelentés. Az édes felszabadulás...

A hátamra fordulok.

Rabul ejt a lágy orgonaillat. A fény bökdösi a szemem, mikor vékony résben kinyitom. A bézs színűre kent plafonnal ismerkedek meg elsőnek. A fejem felett csüngő csillárra rávetül a fény, ezernyi gyémántot helyezve rá, mintha tündér szárnyakat aggattak volna a láncaira.

Ülésbe ügyetlenkedem magam.

A tágas ablak előtti, fából faragott két szék és tölgy asztal olyan antiknak hat, hogy arra vétek lenne leülni. A fa hántolt illatát is érzem. A fény keresztülhatol a laza szövésű gyöngyházfényű függönyön, nagy szeletben kitölti a szobát a világossággal. Az ablakon keresztül a fenyők csúcsai, a szél erejének köszönhetően integetnek. A porszemek, melyek szikrákként pörögnek elvétve a levegőben, ütköznek, majd a földre hullanak vagy rátapadnak a néhány bútordarab egyikére. Egy kép sincs a csupasz, fehér falakon. Az egész szoba, mintha egyfajta terápiás jelleggel készült volna. De van sok növény. A plafon és a fal metszetében méregzöld levelű növény körbefutja a szobát, az ablak két oldalán fonott kosárban két nagy levelű könnyezőpálma rostokol, magasságuk akkora lehet, mint jómagam. Az ajtó mellett a könyvespolcon plüss macik, egy Buddha szobor és a Grimm mesék legszebbjei állnak glédában. 

Elfordul a gombkilincs, nesztelenül beoson rajta a megmentőm. Declan nem adja jelét meglepettségnek, egyszerűen odasétál az ágy előtti ülőpadhoz, és szakadozottan ráül. Az ujjait tördeli – ideges.