Ziccerek és életek

29. ~ Katángkóróvirágkék ~

Kommenteljétek szét a fejezetet. XD. Megérdemli ez a két jómadár * _ *

Feladat: olvasd ki a fejezet címet hatszor, hátha összegabalyodik a nyelved, mint Corának ebben a fejezetben. :D

***

A buli, főleg a házibuli magába hordozza, hogy órákig képes vagyok készülődni. Most házigazdaként a legtöbbet kell kihoznom az adottakból. Meg Declannek is tetszeni akarok. Anját is felhívtam, hogy Declannek melyik ruha jönne be a hat elküldött közül. Végül rám erőszakolt egy mélykivágású, átlapolt királykék koktél ruhát, hasán egy enyhe kivágással, aminek spagettipántja lecsúszik, a szatén anyagot egy óráig vasaltam, ráadásul olyan rövid, hogy egyet lépek benne, és a fenekem kilátszik belőle. Ez mondjuk nem baj. Hadd lássa csak Declan.

Utolsó simítást végzem az arcomon az ecsettel. Olivia átküldött egy videót, ahol lépésről, lépésre elmagyarázza, hogyan kell csinálni, és az eredmény önmagáért beszél. Nem véletlenül dolgozik egy szépségszalonban. Egy barna árnyalatú, füstös sminket festettem, a szemhéjamra egy pezsgő árnyalatot tapogattam. A hangsúlyos és igen vastag, kihívó tusvonallal meggyűlt a bajom, mert a szemem sehogy sem akart kompatibilis lenni vele. Végül a burgundi rúzst hagytam utoljára. Elégedetten könyvelem el, hogy hosszú évek alatt most nézek ki a legjobban. Ragyogok, a szerelem ragyogóvá tett, a szememben a csúf alga szín, valami mesés réti növény színeként tündököl.

Féltem a mai naptól. Most, hogy eljött, attól jobban rettegek, hogy nem merem mégsem bevallani Declannek, hogy tetszik nekem. A visszautasítás utáni megalázástól már nem tartok. Azzal nem tudom, mit fogok kezdeni, ha Declan szépen utal rá, hogy nem kellek neki. Tetszem neki. Hiszek ebben, és kész. A tegnapi napon mélyebbek voltak az érintései. Nem lehet véletlen.

– Cory! Kijössz? Órák óta bent vagy – hallom meg kintről a sürgető hangját.

Még egyszer jól megnézem magamnak az arcom.

– Most vagy soha. Ma elmondod neki, különben a ráncaidon kívül nem lesz senki, akivel leélheted a napjaidat – bökök a tükörre.

A mosdópultra ülök, engedem, hogy a finom ívű jégkristályokkal takart ablakon át, a sűrű pelyhekben szakadó hó látványa csökkentse az idegességem. Az acélszürke felhőkből három napja szüntelenül esik. A hó tollpárnaként pihen a padokon. Csillogó, fehér csend. A szaggató szél lehántolta az utolsó leveleket a fákról. Innen nézve rálátok Kendrick és Del Rey óljára. Annak tetején selyempaplanként nyúlik el a hó.

– Én is szeretnék elkészülni! – morgolódik.

– Menj másik fürdőbe! – javaslom erőtlenül.

Be vagyok tojva.

– De ebben vannak a cuccaim!

– Akkor gyere be – cseng határozatlanul a hangom.

Biztos vagyok, hogy ebben a ruhában akarom, hogy lásson? Túl kivágott! Nem fogja azt mondani, hogy túl kövér vagyok benne? Nem! Ő nem Josh, az istenit!

Bárhol is vagy, Josh Brown, dögölj meg! Miattad nem tudom szeretni a testem!

– Azt a nemjóját! – füttyent. – Irracionálisan gyönyörű vagy!

A vörösre kent körmömet rágom és a mellkasomra feszítem a kezem. Könyökömmel benyomom a hasam, legalább annyira, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül a tekintetétől.

Ő nem készült még el; fehér pólót és egy fekete farmert vett fel, de a haját még be kell göndörítenie

– Miért vagy ilyen csüggedt? – lép elém, eltakarva a fényt. – Gyere, állj fel! – nyújtja a kezét.