𝐃𝐫. 𝐂𝐨𝐫𝐚 𝐌𝐨𝐬𝐬 beletörődött az életébe.
𝐃𝐞𝐜𝐥𝐚𝐧 𝐑𝐨𝐲 mindig is küzdött az igazságért.
NEM FANFICTION!
Cora Moss tehetséges orvos a Griffin Egészségközpont baleseti osztályán, ám még mindig mint híres és gazdag sportoló feleségként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sziasztok!
Ígértem nektek egy novellát, és meg is hoztam. <3 Nagyon köszönöm Nektek az 1000 vote-ot! Annyira hálás vagyok, hogy ennyien értékelitek ezt a történetet, ami egyre jobban kezd a szívemhez nőni.
Köszönöm, hogy itt vagytok! Köszönöm, hogy ilyen jó embereknek írhatok! <3
Hogy mi is lesz ebben a hosszabbra sikerült novellában?
1, Természetesen Josh és Cora
2, Nem hagyhatjuk ki a sorból Anját sem, aki szintén jelenésé teszi, aztán a mű vége felé Corát jól megba... JAMICSODA!?
3, Ez a kis novella az elengedésről is szól... Hogyan engedjük el a másik felünket, ha már tudjuk, hogy a kapcsolat nem menthető?
4, A vége miatt kirakom a 18+-os figyelmeztetést. Nem feltétlenül, mert erotikus, hanem lélektanilag nagyon megrázó.
***
18+
Azt gondoltam, újabb unalmas meccs lesz, ahol a jég melletti orvosi padon ülve, lehunyt szemmel fogok horkolni a mentős fiúk nagy örömére. Három réteg ruhát magamra aggatva, egy hot-dogot csámcsogva néztem, a Detroit Red Wings bemelegítését.
A mellettem lévő Ázsiából származó mentőápoló didergett. Először kinevettem volna, mondván, ennyire nincsen hideg, de aztán emlékeztettem magam, hogy a három réteg pulcsi közül az egyiket tőle kaptam, mert néhány perccel ezelőtt még én dideregtem, nem ő.
Átkoztam az akkor még a professzoromnak hívott Stevent. Ő osztotta be, ki, hova menjen a mentőtisztekkel. Volt ez a hokimeccs, egy amerikai focimeccs, meg egy éjszakai megfigyelő túra Detroit nyomornegyedében. Az utóbbi kettő sem kecsegtetett volna boldog pillanatokkal, hiszen egy focimeccsen esélyes, hogy valakinek a feje repül le, amilyen brutálisan játszanak, egy túra Detroit negyedében pedig a gyomromat is megtornáztatta volna, s finom, megemésztett étellel szolgálhattam volna az este a csatornákból előbújt kövér rágcsálóknak. Szóval a hokimeccs volt a tökéletes opció, bármennyire is ódzkodtam a hidegtől. Meg az egész hokicsapattól. Összekötöttem azt néhai apámmal, aki akkor már egy éve szimatolta az ibolyák gyökereit, lelkét pedig a pokol legmélyebb pontján kacagva kínozták az entitások.
Elkezdődött a meccs. A pályán forró hangulat uralkodott, a Torontóval játszott a Wings. Minden alkalommal, mikor a harmincötös mezszámban játszó Josh Brownhoz került a korong, a tömeg felmorajlott, éltették, mintha maga Jézus testesült volna meg benne.
