Ziccerek és életek

34. ~ Misztikkék ~

Felnőtt tartalom!

Töprengve állok a gardróbszoba tükre előtt. A csupasz lábfejemet nézem a tükörben. Az arany karperecek csörögve a könyökömig esnek, amikor leemelem a polcról azt az arany magassarkút, amit tegnap Declantől kaptam, mert kijelentettem, a ruhámhoz márpedig kizárólag arany illik. Strasszkövekkel van díszítve, így, ha ráesik a fény, ugyanolyan hatást fog kelteni, mint a ruhám. Becsatolom a bokámnál a kapcsát, és felegyenesedve az egész ruhában megnézem magam.

Nem rossz, sőt, egészen tűrhető vagyok!

A smaragdzöld anyag a testemhez simul, hátul a derekamig kivágott, csak egy keresztbefutó leheletnyi pánt fut végig, ami elől tartja az anyagot. Elől egy kisebb kivágás sincs. Olyat egyébként sem mernék felvenni. Ha a hátam kint van, elviselem, de elől ne mutassak semmit a közönségnek. Azt is csak azért nem bánom, hogy a bulira felvettem azt kék ruhát, mert Declannek bejött. A ruha uszálya a földet súrolja, elől a bal oldala felhasított; lépésnél láttatni engedi a combom.

A sminkem egyszerre merész és egyszerű: az elhagyhatatlan alapozó (rohadj meg, Josh), szempillaspirál, a Declan által kiválasztott burgundi vörös rúzs és a hézagos szemöldökömet kihúztam. Ollie hajthatatlan volt, így a tusvonalam felé ragasztott pár követ, ami igazodik a szemem vonalához.

A hajammal most az egyszer kezdtem valamit; vizes hatásúra zseléztem, majd hátrafésültem, a mára már vörösbarna hajam. Kellett egy új szín, ami kevésbé emlékeztet a múltamra.

– Bejöhetsz! – kiabálom el magam.

Declan szinte kicsapja az ajtót. Tuti, egész végig itt várt rám, amíg elkészülök.

Látom a szerelmet a szemében, amint rám néz. Megtámaszkodik az ajtótoknál, a zsebébe rejti a kezét.

Némán méregetjük a másikat. Amikor a szemünk összefonódik, olyan könnyűnek érzem magam, mint egy toll, ami bármikor elrepülhet. Megnyugtat, mert szeretetett ont magából. Magabiztossá tesz, mert gyémántként csillog a fény a szemében.

Egyszerű fekete selyemfényű zakó és fehér ing fedi a kidolgozott testét, a smaragdzöld nyakkendő eddig csak kioldva omlik a mellkasára.

Megfordul, a félfának nyomja a homlokát, és öklével ritmustalanul dobol a falon.

– Mindjárt elbőgöm magam – motyogja. Mellélépek és adok egy csókot az arcára. – Annyira gyönyörű vagy! Nem is érdemlem meg, hogy velem legyél!

– Azt nem érdemelted meg, hogy öt évet várnod kellett rám egy bunkó szadista miatt. Tetszek így neked, biztos? Nem sok? – forgok meg a tengelyem körül.

– Sok!? Ragyogni fogsz! Az én szerelmem lesz a legszebb! Emlékszel, amikor azt mondtam a kórházban, hogy a Föld nem körülötted forog, hanem a Nap körül?

– És kijavítottalak, hogy valójában a Nap körül kering és a saját tömegközéppontja körül forog?

– Aha. Egyébként tudtam. De látni akartam, mennyire húzlak fel vele. De édesem, most minden bolygó, égitest körülötted forog, kering, táncol, mert annyira gyönyörű vagy.

A szívem megölelne, amennyiben lenne két karja, amiért találtam magunknak egy ilyen férfit.

Ha úgy fogok ragyogni, mint most az ő szeme, akkor már duplán megérte. Sőt, triplán, mert túlzóan mohón pillant végig rajtam.

– Kapcsold le a villanyt – kérem.

Lekapcsolva azt, a ruhámon tízezernyi apró fény szentjánosbogárként csillan fel, ahogyan a kintről jövő némi fény ráesik. Declan szemében visszatükröződik, amikor felém fordulva megsimítja a derekam.