Ziccerek és életek

30. ~ Nefelejcskék ~

Mi a fene a másnaposság gyógymódja? És a függőségé? Mert ráfüggtem Declan szájára. Tegnap órákig csókolóztunk, miután a többiek hazamentek. Igaz, csak pár emlék maradt. Kiszáradt számba harapok, amikor kikelek az ágyból.

Ó! Fehérneműn kívül nemigen takar semmi. Jól érezhettük magunkat.

Az éjjeliszekrényről elveszem a pohár vizet, és felöntöm. Állott íze miatt fintorba torzulnak az arcizmaim.

A fejem is szétmegy.

Soha többet nem iszok.

A fürdőben lemosom magamról az elkenődött sminket. A fogam is megmosom. Nem akarok megint kesernyés ízzel a számban csókolózni. Megállok egy pillanatra. A mentás fogkrém a torkomra csorog.

Csókolóztam Declannel, és azt mondta, az élete szerelme vagyok!

Rideg a reggel, a hó szakad, az én testemben a nyár üti fel a fejét. Sosem voltam ilyen boldog! Részegek voltunk, de azt ígérte, ma megbeszéljük, hogyan tovább.

Lehet annál jobb, mint arra kelni, hogy Declan és köztem valami varázslatos történt?

Magamra veszek egy trikót és egy leggingset, és lemegyek a konyhába. Nem a mocsok fogad – teljes rend uralja a konyhát, mintha mi sem történt volna. Declan az asztalnál ül, halántékát az asztalnak nyomja. Erősen másnapos.

Kezem hátulról a nyakszirtjére, majd a mellkasára vezetem, és lehajolok a vállára.

Összerezzen.

– Szia! – A hajába csókolok. – Nincs jó reggeled?

– Nagyon nincs. Szétszakad a fejem – morogja az asztalba.

– Esetleg segíthetek, hogy jobb legyen. Nem bújunk vissza az ágyba? Tegnap nagyon oda akartál menni velem – kuncogom.

A pultra lesek, serényen dobban a szívem, amikor visszagondolok a csókunkra. Szenvedélyes volt, könyvben sem lehetett volna szebbet írni.

– Bocs. Nem igazán emlékszem semmire, az utolsó emlék, hogy bedobtak a medencébe – vallja be. 

A szívem előbbi kecses dobbanásai mostanra buzogánnyá változnak, és eltörik a bordám.

Semmi gond, majd rávezetem, hogy csókolóztunk. Nem nagy ügy, ez nem áll a szerelem útjába. Az élete szerelme vagyok.

Kezébe veszi a telefonját, és megnyitja a beszélgetésünket. Vigyorogva nézem.

Eltelik egy perc. Kezdek aggódni – ennyi idő alatt el lehet olvasni az üzenetváltást, még úgy is, hogy eléggé félreütöttem a betűket.

Részeg voltam, na...

Kettő perc. Semmi. Bámulja a kijelzőt.

Három perc. Még mindig bámulja, semmi reakció.

Összeszorul a torkom.

– Dec, mondj valamit! – Kétségbeesetten próbálok nem bőgni.

Nem fog visszautasítani, ugye!?

Ennyi lett volna a boldogság, amit kaphatok odafentről? Nem érdemlek többet hülye csókoknál?

– Nem tudok... – Messzire csúsztatja a telefont.

– Felfogtad, mit írtam neked az elején és a végén? – Pillangók helyett darazsak dühös raja csípi a gyomorfalam. El akarok süllyedni a föld legmélyebb bugyrába.

Nem gondoltam volna, hogy pont Declan fog megalázni.

– Hogy szeretsz. Felfogtam, igen. – Reszket a hangja. Mintha ajka is fázna, úgy remeg. Lenne a szám a meleg takaró, amivel bebugyolálom. De nem lehetek.