Ziccerek és életek

10. ~ Viharkék ~

 – Josh, a turmixod! – kiáltok utána.

Visszakocogva elveszi a kulacsát, és átfűzi hátulról a derekamat.

– Köszönöm, cica – dalolja a fülembe. – El is felejtettem mondani; Rosát ne várd – húzza el a száját. Nagyokat pislogok kijelentésén. – Nem veszi fel a telefont, mintha nem is érdekelné a pénz – folytatja ingerülten. – Lehet, felvitték a dolgát. Nem tudok vele mit kezdeni, úgyis visszajön, ha nem lesz mit zabálniuk, legfeljebb azt az ócska autójukat. – Cinikusan felnevet, és megcsókol.

Várja, hogy én is nevessek egy jót, ehelyett a mogorva énemmel szembesül. Engem viszont Rosa felhívott, kerek-perec megmondta, hogy nem fog olyannak dolgozni, aki veri a feleségét. Rám is rettentően dühös, de nem tehet semmit. Nem ronthat be a rendőrségre, hogy Josh mit tett. Letagadnám, a rendőrök kiröhögnék. Ha nem mondtam volna el Rosának, mi folyik Josh és köztem, még mindig lenne Josh-nak egy takarítónője, nekem egy pótanyám, ha már az igazival egy évben egyszer találkozok.

Josh a kezeit levezeti csípőmre, onnan matató mozdulatokkal a fenekemre, és erősen rámarkol. Összerezzenek a csípő fájdalomtól, bár nem láthatja az arcomat, éreznie kellene, hogy testemnek nem tetszik a hadjárata. A nadrágomba nyúl, és ostrom alá veszi a csupasz hátsóm. Kemény ágyékát a fenekemnek nyomja, ezzel előrébb lök, egészen a pult széléig, ami beleáll a gyomromba. Két kezemet a pultra támasztom, hogy megakadályozzam a nagyobb nyomást a hasamon.

– Nem szeretném – jelentem ki határozottan, szívembe készenlétbe helyezett ágyúval, melyből bármikor kirobbanhat a pusztító kartács, ezzel tönkretéve az elmúlt két nap idilli hangulatát. – Kérlek... – Összeszűkül a torkom, mihelyt ellenkezésem lecsúszik az ajkaimról. Nem a részeg Josh kíván, hanem a józan, de kiszámíthatatlansága megrémít. Ha megint szeretkeznem kell vele, meghalok a fájdalomtól. Az értéktelen testem megint fájdalommal teli tréfát űz belőlem.

Hátsó fertályamon a nyomás megszűnik, a mögöttem lévő üresség megszabadítja a hasamat a pult élétől. Josh továbbra is ölel, nyakamon érzem arcszeszének illatát.

– Cica, annyira boldoggá tudsz tenni az ágyban! – csókol a hajamba.

– Csak az ágyban? – fordulok felé feszülten.

– Dehogy! – Buzgón csóválja fejét. – A férjed vagyok, és vágyom rád. Ezt megtehetem, nem? – Bár nyájasan beszél, ott a hangjában az elhatározás, hogy meg akar fektetni hajnali négykor.

– De én most nem szeretném – dacoskodok.

– Manapság sosem szeretnéd! – csattan fel. – Talán valamit rosszul csinálok? Eddig szeretted, ahogy bűvészkedek rajtad.

Hogyan magyarázzam el neki, hogy nem vele van a baj, hanem velem, úgy, hogy nem említem meg, hogy a baj okozója csakis ő, amiért részegen gyakorta megerőszakolt?

– Nem vagyok jól ott lent. Fáj, amikor csinálod, néha azért nem tudsz belém hatolni, mert összehúzódok és nem enged be a testem.

– Nem engedsz be? – Arcán háborgás és éretlenkedés ül ki.

– Nem. Aj, nem tudom elmagyarázni – sóhajtok. – Ezt nem én teszem, hanem a testem, mert fáj neki.

– A te tested, szóval te irányítod.

– Nem minden részét irányíthatom. Ez nem arról szól, hogy ha felemelem a karom, akkor felemelem. Ez mélyebbről jön, lelki oka van, amit nem oldhatok meg egyszerű akarással. – Bamba nézéséből következtetve, egyáltalán nem érteti, mit szándékozok mondani. – Oké, azt hiszem, ez a példa működhet: Ha lesen vagy, a bíró lefújja, nem mehetsz tovább, mintha egy láthatatlan fal ereszkedne eléd, viszont, amennyiben nem vagy lesen, akkor a mérkőzés mehet tovább, csúszhatsz tovább előre. A mérkőzés a szex, a les az én helyzetemben az, amikor a testem nem szeretné, hogy szeretkezzünk, mostanság én és te lesen vagyunk. Érthető? – kérdezem esélytelenül.