Ziccerek és életek

17/1. ~ Matrózkék ~

Szülinap. Életemben nem viszolyogtam annyira attól, hogy megünnepeljem, mint most. Az egész életem fel van fordulva, nem vágyok most semmire, csak arra, hogy helyrehozzam.

A gondolataim megszálló alakulatként támadják az agyam. A szülinapjaim mindig jól sikerülnek, hála Anja fantáziájának, de ma nem érzem magam boldognak. Nem szeretnék ajándékot kapni – amit általában imádok, főleg a hatvanhat dobozból kicsomagolni. És nem szeretnék emberek közé menni. De Anja szívét-lelkét kitette, hogy valami felejthetetlent adjon nekem. Kutya kötelességem vigyorogva – még ha ez a vigyor hamis is – elmenni a Bookie's Barba.

Megnyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kitapogatom az éjjeliszekrényen lévő telefonom. Nulla üzenet.

Mit is vártam? Nincsenek is barátaim! Anja szóban köszöntős fajta, Steven egy konferencián, szóval ő sem mostanában fog szépet kívánni. Anya képeslapot küld, meg talán az újabb fordított könyvét.

Vajon Declan felköszönt? Jó eséllyel fogalma sincs a szülinapomról. Azt sem tudom, vele mi van már öt napja. Akkor szedtem ki a varratait, amit hősiesen tűrt – kapott is tőlem egy zöld pillangós matricát, amit utána a homlokomra ragasztott.

Tűzben égő pillantásokkal illetett a többi orvos, amikor nevetve, egymást ugratva mentünk le a lépcsőn a kórházban. Ezután nem láttam, nem is írt. Félek ráírni, pedig illene megköszönnöm, amit tett értem. Declannek köszönhetően nem felejtek el enni. És nem csak ebben segített. Magamnak is félek bevallani, de amit a kanapén művelt, elindított egy olyan irányba, hogy bár undorodom a testemtől, mégsem érdekel. Az ujjaim csodákra képesek, még ha nem is Declan-minőség. Josh azonban nem tud örömet okozni, attól függetlenül, hogy sokat tágultam. Mikor ránézek, elkap a zsibbasztó érzés, a szám nyílni akar, hogy bevalljam neki, mit tettem. Azzal nyugtatom magam, azért csináltam, hogy belém férjen. De ez akkora hülyeség! Bármi más megoldás találhattam volna, például egy műtét is segíthetett volna a szűkösségen, de Declan ujjait választottam. Akartam egy élményt, hogy tényleg megtudjam, szeretem-e a férjem. A kanapén történtek után úgy hittem, igen. Ebben a tizenkilenc napban sokszor másítottam meg a döntésem. Kétségek között vergődök, míg Josh boldogan, a szerelem fényével a szemében jön haza, és meséli, milyenek voltak az edzések. Egyszer már a pályára is küldték, gólt is szerzett a Dallas ellen. A kamerához korcsolyázott, és egy szívet mutatott bele. Nekem.

Én megcsaltam.

Folyamatosan felnyársalom magam egy gerelyre, amikor a szemébe nézek. Szeret, óv, törődik velem.

És kivel léptem félre? Declan Royal. Akinek a csapata időközben megnyerte a bajnokságot, Declan meg utcahosszal lett gólkirály a ligában.

Nem merek lemenni a konyhába, ahol valószínűleg mindenféle ajándék vár. Nem érdemlem meg azt a szeretetet, amit a tizenkilenc napban kaptam tőle. Inkább azokat a szúrós pofonokat kellene adnia, de nem erőszakoskodik. Olyan csendes lett. Mintha kivágták volna a méregfogát. Nem marhat a lelkembe. Ez a csendessége... különös. Talán ő is kezdi elengedni ezt a házasságot? Lehet. Legboldogabb ember lennék, ha ezt gondolná.

Nagy levegőt veszek, és kikászálódok az ágyból.

Lassan osonok a lépcsőn, mire leérek talán csitul a bennem lángoló bűntudat.

A földszinten semmi nem fogad. Totális üresség, sehol egy virág, sehol egy torta vagy a nagy lufikból álló boltív, amit tavaly is felállított. Egyedül Josh van, és a tévé, amiből halkan szól a tegnapi meccs elemzése.

Akkor nem itt van a meglepetésem. Lehet, hogy kint, lehet, hogy...

Elfelejtette.

Lehetetlen! Pár nappal ezelőtt Anja írt neki, hogy a bárban ünneplünk. Biztos nem készült még el, hiszen csak délelőtt tizenegy van.