Színjáték ( Shawn Mendes fanfic)

Nem is számítottál rá?

Shawn szemszög...

Itt ül mellettem és alszik. Én csak nézem őt ahogy szuszog, haza tartunk, ezúttal talán otthonra is lelünk ott. Elképesztő, hogy már négy éve, hogy együtt vagyunk. Igen, az elején voltak akadályok amiket azt gondolom sikerült le győznünk és azóta minden annyira tökéletes. Cassie megszerezte a második diplomáját és a menedzseremként tevékenykedik. Fura volt eleinte, sőt többször hallottam azt, hogy ezt befejezi, neki nem megy, nem képes rá. Én viszont tudtam hogy ez nincs így, igenis tökéletes erre a szerepre. Arra, hogy ezt a szerepet is elvállalja az életemben. Annyi minden köt már minket össze, el sem tudom képzelni, hogy ez véget érjen egyszer, annyira szeretem, nem tudnám őt elengedni.

Annyira édes ahogy a combján dobol és nem tudja még négy év után sem leplezni mennyire ideges ha haza megyünk anyáékhoz. Pedig tudja jól, hogy mennyire imádják őt. Lia nővéreként tekint rá, anyáék saját lányukként tekintenek rá. Ez azóta is így van hogy megismerték őt, valahogy nem is tudom elképzelni nélküe a haza jöveteleket.

A főútról lekanyarodva Cassie rám nézett.

- Miért tértél le a főútról? Ki leszünk nyírva, hogy már megint késünk az ebédről. Emlékszel mit mondott anyukád legutóbb?

- Ugyan, a múltkor sem késtünk, ők terítettek meg túl korán - vigyorogtam mire csak megrázta a fejét majd az Ontario tavat jelző táblát meglátva ismét rámnézett.

- Hova megyünk? A tóhoz viszel?

- Igen, csak egy kis kitérő, remélem nem baj.

- Hát, te magyarázod ki otthon hogy hol voltunk - mondta vállrándítva. Mikor a tóparti házhoz értünk  leparkoltam . Mindig imádok erre a helyre jönni, évek óta rendszeresen járunk ide nyaranta, és mindig csodás napokat tötöttünk itt, azt hiszem a nyugalom, a béke, és az hogy csak ketten voltunk, hogy csak egymásra figyeltünk adta az egészhez azt a pluszt.

- Jeremy tudja hogy itt vagyunk?

- Persze hogy tudja, szóltam neki hogy el jövünk erre - mondtam majd kiszálltam és neki is kinyitottam az ajtót. Mikor kiszállt megigazgatta ruháját és megfogta felé nyújtott kezemet. A nyári szél kellemesen  fújdogált, sütött a nap és a madarak csicsergésén kívül nem hallottunk mást. És pont ez kellett most. A stégre kisétálva megálltunk. Én hátulról átkaroltam és vállára hajtottam fejem. Miért érzem úgy magam  még mindig mint egy zavarodott kis gyerek? Pedig elterveztem minden pillanatot, az egészet összeraktam a fejemben. mégis majd szét vet az ideg.

- Szeretek itt lenni - sóhajtott majd kezét enyémre csúsztatta.

- Én is, ez a hely olyan nyugodt, sehol egy kamera, vagy rajongó, csak te és én.

- Igen...

- Édesem, nem véletlenül akartam itt megállni.

- Miért? 

- Van neked egy ajándékom és egy nyugodt csendes helyen akartam átadni, nem anyáék előtt.

- De miért kapok ajándékot, nincs se év fordulónk, sem szülinapom, semmi...

- Igen, ezzel tisztában vagyok - nevettem el magam majd zsebembe nyúltam és előhúztam a kulcscsomót. 

- Mi ez?- kérdezte mikor belógattam elé.

- Ez egy kulcscsomó.

- Igen, azt látom de miért mutogatod most ezt nekem. 

- Azért mert az ajándékomhoz szükség van erre is - mondtam majd vállainál fogva megfordítottam, egyenesen a házzal szembe.- Ugyanis a kulcs Édesem, a házhoz tartozik.