𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 ℂ𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

🍫76🍓

TaeHyung szemszögéből:

-Akkor ennyi volt? Mehetünk haza? -szólalok meg egy kis csönd után.

-Még vele kezdeni kell valamit. -mutat NamJoon Jackson felé, ki épp egy fegyvert szegezett felénk.

-Öljük meg, esetleg hagyjuk itt? -ad ötleteket Yoongi.

-Nem lenne jó ötlet. -ellenkezik Kook.

-Ugye nem azért mondod ezt, mert félsz, hogy ránk támad? Csak mert ezerszer erősebbek vagyunk nála, az meg hogy a városra rátalálna nem túl nagy szó. Max egy sebesült és Jacksont pedig kérdezés nélkül nyírnák ki. -vázolja fel a dolgot Jimin.

-Ez igaz, de... Mégis csak Jiho apja, meg... Részben a mostohaapám, nem? -feleli Kook. Komolyan? Jiho miatt aggódik Jacksonért...? Mennyire lehet fontos neki Jiho?

-Bántotta Jihot. Mindannyiunkat bántott. -próbálja Yoongi észhez téríteni Kookot.

-Akkor vigyük magunkal. -hoztam egy brilliáns ötletet.

-Rendben. Végül is így nem tud ártani senkinek mégegyszer és hátha észhez tudjuk téríteni. Jiho is már elveszítette az édesanyját, nem lenne jó neki ilyen fiatalon az apját is elveszítenie. -helyeselt Nam.

Ígyhát eldőlt. Jackson is jön velünk.

Lassan lépkedve indultunk meg Jinhez, hova pár perce Hobi is ment Jihoval.

Jacksont megkötöztük, és lefegyvereztük, majd hazaindultunk.

Jint Nam vette ölbe, Jihot Hobi segítette, Yoongi és Jimin egybesülve simultak egymáshoz, így nekem Kook maradt. Nem mintha bánnám. Sőt. Ahogyan sétáltunk kezünket összekulcsolta.

-Egyébként... Emlékszel mikor kiakadtam a faházban? -szólal meg egy idő után Kook.

-Aha, de...hogy jön ez ide? -nézek gyönyörű arcára és szívem már a torkomban dobog.

-Meg akarom neked magyarázni az akkori dolgokat. Azért voltam olyan feldúlt, mert amit mondtam az... Az igaz volt. -fejezi be mondatát, nekem pedig tüdőmben akad a levegő. Erre mégis mit válaszoljak?

-Mondj már valamit. -állít meg és néz velem szembe.

-Va-valami. -veszek el sötét íriszeiben.

-Értem. -engedi el kezeim, majd lehajtott fejjel megy a többiek után.

-Kook várj, nem így értem. -kapok keze után, ujjainkat pedig összekulcsolom.

-Eperke... -néz kezeinkre, majd felém csodálkozva.

-Hm. -bólintottam, egyszerűen lezárva az ügyet és egy apró puszit nyomtam ajkaira.

Ezek után már nem szólaltunk meg. Csak csöndben sétáltunk egymás mellett kézenfogva.

Olyan egy órája mehettünk, én pedig elmerültem gondolataimban.
Ahogyan újra ott lehetek a családommal, az ágyamban ébredhetek reggelente és biztonságban leszünk mind. Már nem fenyeget semmi. Vagyis csak azt hittem semmi, egészen, míg neszt nem hallottunk a közelből.

-Nam hol a késem? -néztem a hang irányába.

-Nem kell kés. -áll elém Kook morogva.

Ezután minden homályos. Olyan gyorsan történt...
Egyszer csak JungKook kiabált valamit, majd már farkas alakban volt. Valami kijött a bokrok közül és szélsebesen Jackson felé ment. Nem lett volna bajunk. Egyikőnknek sem, de az az idióta vadbarom ellökte onnan, helyét ezzel átvéve. Ordított...illata pedig mindent befedett... Vér terjengett a levegőben, a többiek pedig húzni kezdtek valamerre. Szemem elhomályosították könnyeim. Egyre többen vetették rá magukat, mi pedig csak távolodtunk...

-Neeeeeh!!!! -ordítottam, de ez nem segített. Ki akartam szabadítani magam a többiek karmaiból, de hiába. Nem eresztettek, csak húztak útirámyosan előre, Őt ott hagyva.

Vére folyt... Patakokban folyt, mi meg ott hagytuk, de miért? Miért kellett hősködnie és miért történt ez pont most, pont vele... Velünk...