Szerelmi leckék

16.

*Jimin pov.*

Pár óra múlva felriadtam. Körbenéztem, Jungkook nem volt a szobában. Fejemre fogtam, ami már megint forró volt. Pihentem kicsit, aztán fagyoskodva lebattyogtam a földszintre. Jungkook a kanapén fekve tévézett. Odamentem hozzá. Ahogy észrevett, egyből felült, és kikapcsolta a tévét.

- Szia. - köszönt halkan, mire intettem egyet. - Hogy érzed magad?

- Nem jól. - szipogva leültem mellé, és a vállára dőltem.

- Majd jobban leszel. - átkarolta, a másik kezét pedig a homlokomra tette. - Megint forró vagy.

- Nem akarok fürdeni. - csuktam be a szemem.

- De legalább már van egy kevés hangod. - puszilt a hajamba. - Fázol még?

- Nagyon. - dörzsöltem meg kicsit a felkaromat. Jungkook csak magához ölelt, mert a pléd a szobámban volt. - És most volt rémálmom.

- Lázálmod volt. - sóhajtott. - El kéne vinnem téged orvoshoz.

- Nem akarok, nem szeretem az orvosokat. - húzódtam el.

- Muszáj lesz, én nem tudok veled mit kezdeni. - fogta meg a kezem. - Eddig semmi sem hatott, amit tettem. Az orvos majd biztos tudni fogja, hogy mit kéne csinálnunk.

- Rendben. - suttogtam.

- Jobb, ha most megyünk. - felállt, és nyújtotta a kezét. - Öltözz fel, aztán mehetünk.

- Várjunk pár órát. - dőltem el a kanapén. - Fáradt vagyok.

- Jaj, drágám, pár óra múlva is fáradt leszel. - guggolt le elém.

- Megtennéd, hogy nem hívsz így? - motyogtam a párnába.

- Oh, persze. - rövid puszit nyomott a homlokomra. - Komolyan itt akarsz feküdni még pár órát?

- Mindegy, hol vagyok, mindenhol fázok. - csuktam be a szemem.

- Vegyél fel egy kabátot. - rántott vállat. - Minél előbb túlesünk rajta annál jobb.

- Rendben. - felálltam a kanapéról, és lassan elindultam az emeletre.

- Várj, segítek. - jött utánam Jungkook. A vállaimat fogva kísért fel a szobába. - Keressek ruhát helyetted?

- Nem kell, megoldom. - mosolyogtam halványan. Jungkook egy bólintás után kiment a szobából.

Előszedtem a szekrényből egy jó meleg hosszúnadrágot meg egy pólót. A pólómra még felvettem egy vastag pulcsit és egy még vastagabb kabátot. Sajnos továbbra is fázva mentem le a földszintre. Ahogy Jungkook meglátott, furán nézett rám. Nem értettem, ezért kicsit oldalra döntöttem a fejem. Jungkooktól kaptam egy mosolyt.

- Úgy nézel ki, mint egy hóember, csak zöld kabátban. - lépett elém. - De látom, még fázol. Elvigyük a plédet is?

- Igen, igen, igen! - bólogattam, mint az őrült.

- Máris hozom. - egy gyors puszi után felment az emeletre. Amint lehozta a plédet, én kikaptam a kezéből, és magamra terítettem. - Ne legyél ilyen mohó.

- Jó, de már nem fázok. - rántottam vállat. Lassan elindultam az ajtó felé. Jungkook egyből jött is utánam, hogy támogasson. Mikor kiléptünk az ajtón, már megint esett az eső.

- Valaki ellenünk van odafent, én érzem. - szólalt meg Jungkook mellettem. - Na de, megoldjuk. - levette a dzsekijét, és a fejem fölé rakta. - Mehetünk.

- Ez komoly? - néztem hátra rá. - Fél perc sincs innen a kocsi.

- Nem baj. - rázta meg a fejét. - Inkább csak én ázzak el.

- Végül is, ha eddig nem lettél beteg, akkor talán most sem leszel. - lassan elindultam. Jungkook végig jött mögöttem, és tartotta a fejem felett a dzsekijét. A kocsiba ülve hátradöntöttem az ülést, és pihentem. Jungkook el is mosolyodott.

- Meg sem kérdezem, hogy fáradt vagy-e. - mosolygott.

- Bekapcsolnád a fűtést? - motyogtam.

- Fázol? - lepődött meg.

- Itt hideg van. - magamra terítettem a plédet.

- Rendben, rendben. - bekapcsolta a fűtést. - Mehetünk?

- Nem, de oly' mindegy. - húztam a plédet a fejemre.

Lassan elindultunk. Kis idő után én kidugtam a fejem a pléd alól, és az ablakon át kezdtem nézni az esőt. Nem egyszer vettem észre, hogy Jungkook sokat tekintget a kezem és néha az arcom felé. Egy idő után felé nyújtottam a kezem. Ő egy halk, megkönnyebbült sóhaj után megfogta a kezem, és úgy vezetett tovább. Fél órán belül oda is értünk. Visszaállítottam az ülést, és bizonytalan tekintettel néztem az épületre.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. - kaptam Jungkooktól egy puszit a kézfejemre. - Ott leszek veled végig.

- Igen, tudom. - ledobtam magamról a plédet, és kiszálltam a kocsiból. Jungkook jött utánam.

- Fogjam a kezed? - kérdezte halkan.

- Ne, nem kell. - zsebre tettem a kezem. - Még a végén megtudják, hogy a tanárom vagy. Abból nagy botrány lehet.

- Mondasz valamit. - bólintott. - Gyere, menjünk. Hideg van, csak jobban megfázol. - elindult. Egy mély levegő utánamentem utána.

Mikor beléptünk, mindenki tekintete ránk szegeződött. Ez volt az egyik, amit a legjobban utáltam. Jungkook viszont észrevétlenül és óvatosan a hátamra tette a kezét, hogy beljebb toljon. Engedtem neki, és elsétáltam két szabad székig. Jungkook odalépett a recepcióhoz, ott elintézett pár dolgot, utána egyből visszajött hozzám. Leült mellém, és biztatóan rám mosolygott.

- Nyugi, minden rendben lesz. - suttogta.

- Tudom. - súgtam vissza. - De sosem szerettem itt lenni, és most is utálom. Azért vagyok itt, mert nyaggattál vele.

- Mondhattál volna nemet. - mosolygott rám.

- Lett volna értelme? - kérdeztem suttogva. - A tanárom vagy. - suttogtam halkabban.

Jungkook egy mosoly után hátradőlt. Picit felém csúsztatta a kezét. Ránéztem, és megráztam a fejem. Nem akartam nyilvánosan megfogni a kezét. Bár jól esett volna, mert nagyon aggódtam. Ezt Jungkook is észrevette, mert a szék mögött finoman megsimogatta a hátamat. Erre kicsúszott a számon egy halk hálás sóhaj.

- Nem veszed le a kabátod? - kérdezte Jungkook halkan. - Megy a fűtés, elég meleg van.

- Nem, most is fázok egy kicsit. - dörzsöltem meg a felkaromat.

- Kéred a dzsekim? - mosolygott kedvesen.

- Nem, annyira nem fázok. - mosolyogtam vissza. - De azért köszi. - az ajtó felé néztem.

- Ne aggódj, fél órán belül otthon leszünk. - próbált nyugtatni.

- Olyan sokáig tart? - kérdeztem halkan.

- Látod, mennyien vannak. - intett fejével a többi ember felé.

- Miért most kell mindenkinek betegnek lennie? - sóhajtottam.

- Megkérdezhetem, mitől félsz itt ennyire? - kérdezte óvatosan.

- Otthon mesélnem el, ha nem baj. - húztam el a számat. - Nem túl vicces suttogva és nyilvánosan elmondani.

- Rendben. - dőlt újra hátra. - De otthon sem muszáj elmondanod, ha nem akarod.

Erre már nem válaszoltam. Sóhajtozva tekintgettem az ajtó felé. De mindig elnéztem, mikor az orvos kilépett a rendelője ajtaján. Egyszer sem engem hívott. Mindig megkönnyebbültem utána. Egyszerre örültem és voltam szomorú, amiért nem engem hívott be. Sorra néztem, ahogy kisgyerekek mennek el mellettem, szemükben szomorúsággal és betegséggel. Újabb gondolataim közepén lépett ki az orvos a rendelőből.

- Park Jimin. - szólt hangosan.