Szerelmi leckék

21.

*Jimin pov.*

Végül elfogadtam Jungkook döntését. Ha nálam akar maradni, amíg jól nem leszek, akkor nem tehetek ellene semmit. Hiába az én házam, nem tudom őt kidobni innen. Részben mert nem akart elmenni, és részben, mert valójában én sem akartam, hogy elmenjen.

- Rendben. - bólintottam.

- Gyere, vegyél be pár gyógyszert, hátha az segít egy kicsit. - felállt, és a kezét nyújtotta. Én inkább ledőltem a kanapén heverő párnára. Jungkook leguggolt a kanapé elé. - Megint dacolsz?

- Nem. - nyöszörögtem a párnába. - Csak megvárom, hogy ne szédüljek.

- Lehozom a gyógyszereket. - megpuszilta a homlokomat, majd felment az emeletre. Csak fél percet kellett várnom, és már vissza is jött. - Ülj fel. - szólt halkan.

- Nem tudok. - nyögtem ki nehezen.

- Meg kell próbálnod. - felhúzott ülő helyzetbe. Leült mellém, és az első gyógyszert tartotta felém. - Vedd be gyorsan a gyógyszereket. Utána enned is kell valamit.

- Ha ez mind ennyire muszáj, akkor előbb az evést választom. - dőltem a vállára.

- Mit kérsz? - simított a hátamra.

- Semmit. - motyogtam.

- Rendben, csinálok levest. Az talán lecsúszik. - visszafektetett a párnára, majd kiment a konyhába.

Amíg Jungkookra vártam, addig aludni próbáltam. Ha a plüssöm valódi állat lett volna, már megfojtottam volna, annyira szorítottam. Még egyszer sem voltam ilyen rosszul. Már egy teljes napja nem ettem semmit. Úgy éreztem, csak visszaköszönne, amit megennék. Jungkooknak ezt nem akartam elmondani. Egyrészt biztosan tudta, másrészt úgyis rám tukmálta volna az ételt.

- Jimin, ébren vagy? - jött oda hozzám Jungkook. Bólintottam egy aprót. - Kész van a leves, ülj fel.

Nagy nehezen feltoltam magam. - Nem akarok enni. - nyöszörögtem.

- Tudom, a te helyedben én sem akarnék. - ült le mellém. - De megetetlek, ha akarod. - mosolygott rám. Megint bólintottam picit.

Jungkook halkan nevetett kicsit. Kezébe vette a kanalat, és felém nyújtotta. Én bevettem azt a számba, és lenyeltem a levest. Ez ment egészen addig, amíg már nem bírtam tovább. Eltoltam magamtól Jungkook kezét, és elfeküdtem. Valahol mélyen éreztem, hogy kezd visszafelé jönni az előbb megevett leves.

- Nem eszel többet? - kérdezte Jungkook halkan.

- Nem tudok. - nyögtem nehezen.

- Hidd el, hogy tudsz. Már csak egy kevés van. - a kezemet fogva felhúzott. - Próbáld meg megenni. Segíteni fog.

- Nem megy. - könnyeztem be.

- Kérlek. - fogta meg a kezem.

- Oké. - suttogtam.

Nagy nehezen megettem a maradék levest. A végére már nagyon rosszul voltam. Amint Jungkook letette a tányért az asztalra, és bedőltem az ölébe. Csak az érdekelt, hogy ne hányjam el magam. Jungkook finoman a hajamra simított, párszor kicsit bele is túrt. Nem segített, de nem is rontott semmin. Arcomat belefúrtam a plüssömbe, és abba nyöszörögtem, hogy Jungkook ne hallja. Pár percen át feküdtem ott, mikor tanárom óvatosan feltolt ülőhelyzetbe.

- Jöhetnek a gyógyszerek? - kérdezte halkan.

- Nem. - ráztam meg a fejemet könnyezve. - Azt már nem tudnám bevenni.

- Rendben. - bólintott. - Várhatunk vele egy-két órát.

- Köszönöm. - széttártam a karjaimat egy ölelésre. Jungkook egy lágy mosollyal az arcán ölelt magához. Mosolyogva bújtam hozzá. Megnyugtatott az ölelése.

- Jobban leszel, meglásd. - puszilt a hajamba.

- Most magadat nyugtatod? - beszéltem a mellkasába.

- Leginkább téged próbállak, de részben magamat is. - nevetett kicsit. - Tudod, mennyire aggódok érted. Nem szeretném, ha bármi bajod lenne.

- Nem lesz. Remélem. - suttogtam halkan utolsó mondatomat.

- Talán nem elég, ha reméled. - tolt el kicsit.

- Hogy érted? - kérdeztem lehangoltabban, mert elengedett.

- Talán a betegség, amit elkaptál úgy érzi, nem vagy elég erős. - fejtette ki. - Talán azt akarja, hogy küzdj ellene.

- Küzdenék, de nagyon nehéz. - dőltem a vállára.

- Én tudom, hogy menni fog. - ölelt újra magához. - Hiszek benned.

Jungkook szavai ma még jobban meghatottak, mint tegnap. Még senki sem mondta, hogy hisz bennem, és soha nem hittem, hogy valaha bárki kimondja. De Jungkook megtette. Hallatszott a hangján, hogy őszintén mondta. Tényleg hitt bennem. Ő egyedül.

- Bevegyük a gyógyszereket vagy még pihensz kicsit? - tolt el magától.

- Bevehetjük. - bólintottam.

- Megjött az életkedved? - kérdezte mosolyogva.

- Sikerült felvidítanod. - mosolyogtam rá.

- Az volt a tervem. - kezébe vette a gyógyszereket, és felém tartotta az elsőt. Bevettem azt, majd a következőt és a következőt. Sorra mindet, és utána egy sem akart visszajönni. - Most, hogy mindent bevettél, irány az ágy. - mutatott az emelet felé.

Felálltam. - Jössz te is?

- Persze, hogy megyek. - felállt, és finoman átkarolta a vállamat, hogy segítsen. A szobámban én mentem tovább az ágy felé, ő viszont megállt az ajtóban. - Jimin.

- Igen? - fordultam meg.

Jungkook nem válaszolt, csak egy gyors, de hosszú puszit nyomott a számra. Mint minden hasonló tette, ez is meglepett. Mikor elhúzódott, hatalmas mosolyt volt az arcán. Én egy halvány pírral az arcomon felé nyújtottam a plédet, hogy csavarjon körbe vele. Ő be is csavart, és utána hátulról ölelt magához. Meglepve próbáltam ránézni, de ő csak mosolygott.

- Imádlak. - suttogta a fülembe, és egy puszit nyomott az arcomra. Én csak bemásztam az ágyba, miután elengedett. Ő bemászott mellém, és maga felé fordított. - Tegnap ígértél nekem egy történetet.

- Tudom. - fúrtam arcomat a plüssbe. - Még emlékszem.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. - piszkálta picit a hajamat. - Nem vájkálok a magánéletedben.

- Vájkálj nyugodtan. - motyogtam, és csak élveztem, ahogy a hajamat piszkálja. Vártam, mikor kérdez rá, hogy elmesélem-e, de nem tette. Hallottam, ahogy lefotózott, de nem foglalkoztam vele, inkább picit elmosolyodtam. Picit fázni kezdtem, ezért közelebb csúsztam tanáromhoz.

- Ráér később is. - ölelt magához. - Pihenj csak.

- Nem vagyok hozzá elég fáradt. - motyogtam a mellkasába.

- Most kell pihenned, mielőtt visszamennél a suliba. - puszilt a homlokomra. - Rád fogok szállni.

- Miért? - néztem fel rá. - Azt hittem, szeretsz. - kezdtem duzzogni.

- Persze, hogy szeretlek. - mosolygott. - Csak vicceltem.

- Másokra rászállhatsz nyugodtan. - fordultam a hátamra. - De engem hagyj. Nincs kedvem semmilyen tantárgyhoz. Főleg a matekhoz.

- Ez most fájt. - nevetett kicsit.

- Tudod, mennyire utálom a sulit. - pillantottam rá.

- Minden tantárgyadat én tanítom. - világosított fel.

- Ez nem igaz. - világosítottam fel jobban. - Tudod, van az a Taehyung gyerek.

- Tudom. - mondta kicsit idegesebben. - A kis görény.

Mosolyogva megráztam a fejem, és a fejemre húztam a takarót. Jungkook aranyos, ha féltékeny... Vagyis nem az! Megpróbáltam elhessegetni a gondolataimat, így becsuktam a szememet, és a plüssömet ölelve próbáltam végre eleget aludni.